NATALIA LITVINOVA
JAVIER GALARZA
EGY KÖNYVBŐL KETTŐNKNEK
Pozitúrák. Testhatárok
Egy könyv nem elég. Egy pár sem.
Inkább az erotikus könyvek, mint egy óra Kazimir Malevics
szupremizmusáról.
Kupola vagy kopulál?
DE UN LIBRO DE A DOS
Posturas. Fronteras del cuerpo
Un libro no alcanza. Una pareja tampoco.
Libros erotizados antes de una clase sobre el
suprematismo
de Kasimir Malévich. ¿Cúpula o
Cópula?
33.
Tegnap könyveket olvastam, sok könyvet. Igazak a sorok,amiket ezt
megelőzően írtam:
Egyszerre olvastam mindet. Egy nem elég, mindet viszont lehetetlen
befogadni. De én még többet akartam, ezért hajnali 3-kor aludtam el, az összes
nyitott könyvvel; a novelláktól megfertőzve, és a lapokról hideg áramlott felém.
Álmomban különféle pozitúrákat vettem fel: összegömböjödőt, magzatit, háromszög
alakba tettem a karjaimat, kupola alakzatban sétáltam. Amíg négyzetté nem
formálódtam. Az álom kezeivel megpróbált darabokra szedni. De egybemaradtam,
mintha egész életemben erre készültem volna fel.
NATALIA LITVINOVA
33.
Ayer leí libros, muchos libros. Es cierto lo que dice aquel
verso mío que antecede todo esto:
los tomaba todos a la vez. Con uno no es suficiente y
abarcarlos todos es imposible. Pero me
empujé a querer más, por eso me dormí a las 3 de la mañana,
con todos esos libros abiertos; el
frío en medio de las páginas rodaba hacia mí, infecta de
relatos.
En el sueño tomé diferentes posturas: encorvada, fetal, con
los brazos en triángulo, caminé en
forma de cúpula. Hasta que logré ser un cuadrado. El sueño
tiene manos, intentó desarmarme.
Pero yo era compacta, como si toda mi vida hubiera
entrenado para ello.
NATALIA LITVINOVA
34.
Egy nem elég, mindet viszont nem lehet befogadni, olvasom a
leveledben. Könyvekre vagy férfiakra gondolsz? Nem tudom, de nem is igazán
lényeges. Azt hiszem a nőkről való véleményemet is kifejezi. "De én még
többet akartam" olvasom, vagy " ez a test elveszítette a határait
keresés közben...", és persze az álomnak van keze és a szexualitásnak
pozitúrái, és a négyzet az Malevics. Kupola vagy Kopulál? Mellesleg, mindig
több könyvet olvasok egyszerre.
JAVIER GALARZA
34.
Con
uno no es suficiente y abarcarlos todos es imposible, leo
en
tu carta. ¿Hablás de libros o de hombres?
No
lo sé y en verdad no importa mucho.
Creo
que define también mi posición ante la mujer.
Pero me empujé a querer más leo o este cuerpo descuidó
su
fronteras en busca de..., o
claro, el sueño tiene manos y la sexualidad
posturas
y el cuadrado es Malévich. ¿Cúpula o Cópula?
Al margen, jamás leo un libro por vez.
JAVIER GALARZA
Gyilkosság és szemlélődés között.
Az őszi délután fénye. Ahmatova és fogadás a kísértetek
tiszteletére.
Minden nap egy választás. A vadászok. " Minden nő imád
egy fasisztát."
A tárgyak összeesküvése. A széleken. A tárgyak némasága.
Amióta a nyelv létezik.
Entre
el asesinato y la contemplación
Luz de la tarde otoñal. Ajmátova y un banquete para los
fantasmas.
Cada día una elección. Los cazadores. “Toda mujer adora un
fascista”.
El complot de los objetos. En los bordes. La mudez de los
objetos.
Desde que existe el idioma.
35.
A sárga fény bevilágít a délutáni ablakon. Gyermeki kiáltások
kavarognak az utcán. Zajos örömük olyan, akár egy cigány karaván. Ahmatova
" Hős nélküli poémáját" olvasom. Tele van kísértetekkel, tökéletes
fogadással, de magamra hagy. Nyugtalanító a nyugalom, amit érzek. A falakon
repedések jelennek meg, de nem fognak ledőlni. A víz, amit iszom nincs
megmérgezve, vakon hiszek az időmben. F. azt mondta nekem annak idején: "
mi minden nap választhatunk, hát nem csodálatos?" Tátott szájjal meredtem
rá, mintha valami rejtélyt fedett volna fel előttem.
NATALIA LITVINOVA
35.
La
luz amarilla entra por la ventana de la tarde. Los gritos de los niños ruedan
por la calle. Su
alegría
bulliciosa como una caravana de gitanos. Leo el Poema sin héroe de
Ajmátova. Está
lleno
de fantasmas, banquete perfecto, pero me abandona. La tranquilidad que siento
es
inquietante.
Las paredes presentan grietas pero no van a caer. El agua que bebo no está
envenenada,
creo ciegamente en mi tiempo.
F.
me dijo aquella vez: “nosotros podemos elegir, todos los días, ¿no es
maravilloso?”. Lo miré
con
la boca abierta, como si se revelara un misterio.
NATALIA LITVINOVA
36.
Soren Kierkegaard számára " a szorongás a szabadságtól való
szédülés". Rettenetesen szerettem P.-t. Tetszett a különcsége, őrültsége, multiorgazmusa,
ami robbanásig izgatott. Hogy sírt utána. Az őrültsége, hogy szeretett bezárkózni
velem bármelyik mosdóba, vagy öltözőfülkébe. De ő inkább irodista akart lenni,
mint színésznő, családot akart, nem elsöprő szerelmet. Valóban ezt akarta? Vagy
megijedt a szabadságától? Könnyebb egy gazdával, mint a fasisztának, aki imád
minden nőt ( Plath) és férfit. Egyszer elmeséltem E. S.-nek, hogy
megrémisztenek a tárgyak és a falakból áradó csend, ezért nyugtatót kell
szednem. "Az csak elhülyít"-mondta. " E., gondolod hogy a
tárgyak összeesküdtek ellenem?" " Biztos vagyok benne." Várom
F.-et és P.-t, hogy leckét adhassak nekik, és azt gondolom, hogy minden nap a
bennünk rejlő vadászt nyugtatjuk. És a gyilkosság és a szemlélődés közül, ezt a
szentséget választom, a város peremén, az út peremén, az élet peremén.
JAVIER GALARZA
36.
Para
Soren Kierkegaard “la angustia es el vértigo ante la libertad”.
Amé
a P. intensamente. Me gustaba su extravío, su locura, su
multiorgasmia
que me complacía en detonar. Su llanto posterior.
Sus
locuras de querer encerrarse conmigo en cualquier baño
o
en la cabina de un locutorio. Pero ella quería ser oficinista y
no
actriz, una familia y no la intensidad de un amor. ¿Lo quería
realmente?
¿O su libertad la asustó?
Es
más fácil tener un amo, al fascista que adora toda mujer
(Plath)
y todo hombre.
Una
vez le conté a E. S. que los objetos me daban terror y también
el
silencio de las paredes y tuve que tomar un ansiolítico.
“Eso
es un estupidizador” me dijo.
“E.
¿vos crees que los objetos complotaban contra mí?”
“No
tengo ninguna duda”.
Espero
a F. y a P. para darles su clase y pienso que cada día
sedamos
a los cazadores que somos.
Y
entre el asesinato y la contemplación, elijo esta santidad
en
el borde de la ciudad, en el borde del camino, en el borde de
la
vida.
JAVIER
GALARZA
37.
Azt mondod " választom" és megborzongok. Amióta a nyelv
létezik, sokkal kevesebb lett a kiáltás és a csend. Javier, hamarosan elfelejt
minket valaki. A tárgyak, melyek hozzánk tartoztak, kifognak minket jelenteni. Félek.
Ha meg is szabadulok tőlük, szavakként térnek majd vissza. Ölelem a gyerekeket.
Innokenti Anneskinek szüksége van rám.
NATALIA LITVINOVA
37.
Decís
“elijo”, y me estremezco.
Desde
que existe el idioma disminuyeron notablemente los
gritos
y los silencios.
Javier,
pronto alguien nos olvidará.
Los
objetos que nos pertenecieron nos representarán.
Tengo
miedo. Aunque me deshaga de ellos, regresarán vueltos
palabra.
Un
abrazo a los chicos.
Innokenti
Annenski me necesita.
NATALIA LITVINOVA
______________________________________________________________
Marcelo
Díaz költő ismertetője a "Hézagversek" c. kötetről ( Góg és Magóg,
2012)
az " Argentín költészet" című folyóirat számára.
A múlt lassú sóhajtása amikor anyaggá válik, rögtön elfeledi
a szavakat, és az
emléke tiszta szellemmé lesz, vagyis kővé.
Claudia
Masin
Amikor
először hallottam egy költői esten Natalia Litinovát, furcsának találtam
a
hangját. Ösztönösen Emile Cioran mondata jutott az eszembe, amelyben
azt
állítja " Élni nem országban, hanem csak nyelvben lehet. " A
verseket,
amiket
a költőnő felolvasott, később kézhez kaptam. A Hézagversekben a szó
és
a költői nyelv témává alakul át. Például az " Üvölt mint aki" című
vers sorai
így
szólnak: Elmentem a messzire jutni
tudó képességem miatt. / Nincs már
visszatérés. / Sem nyírfa. Én vagyok az, aki megborzong a bőre
alatt./
Visszatérni nem ugyanaz oroszul, mint spanyolul./
Visszatérni két nyelven./
Duplán lehetetlen. A
Litinova szövegeiben megjelenő költői
tudatosság a
költőnő
által kibontakoztatott anyagra
reflektál. Ez esetben a kihívás
kétszeres,
mivel emigrációban született írásról van szó. Litinova anyanyelve
nem
spanyol, hanem orosz. Mindehhez társul az a komplexitás, vagy kihívás,
hogy
a költészetben, bármely nyelven, elvész a köznyelvi jelentés és
nyelvhasználat,
ami a nyelvvel való aprólékos mestermunkát követel. A vers
legelementárisabb
részei a kiáltás, vagy az üvöltés elemi erejével egyenlőek.
A
" Minden szóban" című kétsoros versben visszatér a nyelv és a
költészet
nyugtalan
viszonya. Minden szóban egy isten lakik./ Ha
csendben vagyunk,
imádkozunk hozzá. Azt
sugallja, hogy a valóság innen nézve olyan szűz
terület,
melyet még nem népesített be a hétköznapi nyelv zaja. A költészet és
a
nyelv között intim viszony van, ugyanakkor feszült is, mivel egy költő nem
tudja
átlépni saját nyelvének határait, másként fogalmazva: nem tud saját
nyelvén
kívül kerülve írni.
Ami
először véletlen intuíció volt, az egyre jobban erősödik, ahogy a
"Hézagversek" olvasva haladok. A " Megfelelően"
című versben ezt olvasom:
Nincs megfelelő szó. / A megfelelő -nem tartozik hozzá./ A
megfelelő egy
nyitott börtönben sír. Nem helyes, hogy sír. Hogy sírjon.
Talán egyértelműbben
veti
fel ezt a problémát: hogyha létezik is valami a nyelv határain kívül,
hogyan
tudnánk megnevezni azt? Olyan, mintha a világ egyetlen létező szava
sem
lelne otthonra egy meghatározott területen. Az "Elindulni" című vers
kérdéseket
tesz fel egy-egy szerv, mint testünk anatómiájának fogalma,
birtoklására
vonatkozóan, ami a világról szerzett tapasztalatainkat engedi
rendszerezni:
Ha a csend nyelvet vált minden nap,/ és
ha beszélünk,
ugyanazzal a mozdulattal átadjuk magunkat a csendnek és a
szegénységnek.
/ Akkor minek a szó? / És minek a száj? Pár pillanatig úgy tűnhet, hogy az
aktus,
mely során megnevezzük a dolgokat, első ránézésre feleslegesnek
tűnik,
bár a költői nyelv - Georg Steiner nézete szerint- performatív, vagyis:
egy
világon belüli világot teremt meg,
vagy a valósághoz egy másik síkot ad
hozzá.
Ebből a perspektívából értelmet nyernek a " Nem ugyanaz a dal" című
vers
sorai: Azt kérdezem magamtól, el
fogok-e tudni aludni. Az éjszaka legyen örök
vagy ne legyen. /Megint a tücsök. Ugyanaz a dal./
Merre tart a szél? Hová visz el
engem így csendben?/Vajon mi a szél? Ugyanaz a dal./
Minden, amit látok tovább él,
mint amit magamról gondolok./ Azt kérdezem magamtól,
el fogok-e tudni aludni. /
Nevet kellene adnom az éjszakának. A név hazon kívül, hogy egy fajta erőszakot
tesz
a valóság dolgain, ugyanakkor eszköz azok rendszerezésére, hogy el
tudjuk
helyezni a világról alkotott szubjektivitásunkat. Az elnevezés így
artikulálja,
az idő múlását, a természet hangjait, és megrajzolja döntéseink
irányát.
A
"Most" című vers költészettani elemzést kíván: Leírni, hogy most. Akár egy
kiáltás/ ami messzebbre ér mint a szem pillanatképe. /
Leírni, hátha a tegnap
nem fér be./ A vers jövőjébe.
A
verstani elemzés az írás egyfajta horizontját, illetve tematikáját vizsgálja. A
kérdés,
ami minket megmozdít, az hogy mire való az írás? Milyen értelmezés
vonható
le egy írásból? És nem a jelentés értelmezésének különböző fokairól,
síkjáról
van most szó, hanem annak eszközeiről. Tudom, hogy erre nincs
egyetlen
válasz. De ez a kérdés több szinten is felmerül, s a továbbiakban
meg
fogjuk nézni, hogyan válaszolható meg.
A
" Litánia" az a vers, amelyben a költészet kézzelfoghatóan jelenik
meg:
Van valami fény. Engem követ. Alulról jön./ Dante az, vagy
Krisztus? Amit
annyira megneveztem, hogy beteljesült.
Egyre
tovább haladva az olvasásban, úgy tűnik, hogy a költészet otthon, és
talizmán
is egyben, amely véd és pártfogol minket. De nem csak a vers nyelvi
vonatkozása
másodlagos, hogy ismert fogalommal éljünk, hanem a költői
nyelv
is majdnem spirituális hozzáállást kíván saját természeténél fogva. A
szavak
pedig imává vagy varázsigévé válva fedik el a
valóság réseit.
Egy
másik versben, " A szél arcai"- ban visszatér ez a jelenség, amely
egyszerre
alakítja és alkotja a szavakat: Amikor
elmondani nem tudom,
lerajzolom./ Amikor a fa levelei mozdulatlanok, kiejtem
reszketésüket. / Olykor
remegnem kell, / hogy legyen egy fám, levelem/ és úgy
szóljak akár a szél.
Ha
a beszéd fizikai megnyilvánulását nem kísérik bizonyos jelentés
spektrummal
bíró szavak, akkor csak a grafikai megjelenítés marad, és a
gondolatok
legegyszerűbb formája. Litinova versei a nyelv e földalatti
területén
helyezkednek el, és a
kimondott és kimondatlan gondolat határán.
Ez
a alkotás és az imitáció, vagy ahogy Arisztotelész mondaná, a poézis és a
mimézis
közti viszony újragondolásának egy formája. A " Hézagversek",
véleményem
szerint, mindenféle túlzás nélkül, visszaadják és kiemelik a
költészet
teremtő erejét, azzal a szándékkal, hogy a valóság szétszórt
mozaikdarabjaiból
egy homogénebb összképet alkossanak.
Litinova
műveiben a költészet a nyelv otthona, és bármennyire is
paradoxonnak
tűnik, a tér amelyet fizikailag elfoglalunk, viszonyítási pontunk.
A
"De nincs tenger" című versben ez a hajlék, a hely ahonnan a költői hang
ered,
kezd kirajzolódni: Kint a tenger a köveket csapdossa./ A
ház lepecsételi
az ablakokat és hab tör elő a számból./ A hajnalhoz
fohászkodom, de az idő
eltörik, és visszatérek oda, ahol sosem voltam. / Ez a ház,
ahol nem lakom,
verseket lélegez ki, és eltöri a karjaimat. De ami furcsa, és ellentmondásos,
az
hogy nem egy saját otthonról van szó, hanem mint egy a Litinova
szövegekben
folyton ismétlődő kényszerképzet, egy idegen házról, mintha a
költőnő
egy nem-helyen élne: Egy kölcsönvett otthonban? A teljes üresség
szívében?
Egy házban, amely a jelentől állandóan fenyegetve hamarosan
eltűnik?
Talán
ezért hangzanak el egy másik versben ( Fogadás) a következő sorok:
Kivájtam a szemeimet / hogy ne csak lássalak. /
Összetévesztettelek az
esővel, / egy másikkal az egemről. / Megpuhítottam a
bordáimat, / hogy
hozzám illeszkedhess. / És nem engedtelek be. Belépni a költészet területére,
olyan
mint egy ugar, vagy préri közepére lépni. Valami ilyesmi történik a "
Saját
dal" következő soraiban is: Koccintok
a megnyílt falon lévő
árnyékommal./ A céltalanul indulókra./ Akik visszatérnek,
mikor senki se várja.
/ Értük koccintok./Bor nélkül./ Hontalan.
Úgy
vélem, a koccintás a fogadással egyenértékű gesztus. Újra, mint minden
esetben,
felmerül a kérdés arra vonatkozólag, hol helyezkedik el a költő. Ha a
nyelv
az ő otthona, mint Heideggernél, az a csigáéhoz hasonló, aki a saját kis
univerzumát
mindenhová magával hordja, az időjárás viszontagságai
ellenére.
A " Kívül" című vers például azt mutatja be, ami nem része ennek az
otthonnak:
Nincsenek falak. Minden arra vár, hogy
eltörjön./ Minden csak idő
kérdése: hogy az ég a madár ellen forduljon./ hogy a
pillangónak hét élete
legyen./ És a fa fejszévé váljon.
A
külvilág területe ikább fenyegető, mint kívánatos cél. A fejsze élét pedig,
úgy
képzelem, hogy a lírai "én" szemében csillogó félelem élesítette ki.
Az
összes versből, vagy a kötet egészéből azonban nem olvasható ki ez a
feszültség.
Például " A fa alatt" címet viselő versben újabb értelmezés jelenik
meg:
A napsugarak áthatolnak a leveleken. /
Két árnyalakra vetülnek. / Az
egyik becsukja szemét, a másik csak úgy tesz. / Az egyik
kiölti nyelvét. Másik
a szavát. Az egyik alszik, a másik álmodik. Az egyik a
másik. / Annyira más,
mint az egyik.
Antonio
Porchia sorai jutnak eszembe: " Ketten voltunk, a tenger és én. És a
tenger
egyedül volt, s egyedül voltam én./ Egyikünk hiányzott." A pozíciókkal
való
játék olyan, mint egy tükrös folyosó, amely elmossa, eltörli a lírai én, és
ezzel
a költő jelenlétét.
Kikerülhetetlen
a szemantikai asszociáció a hézag fogalma és annak azonos
értelmű
rokon szavai között, melyek a geológia világából ismertek. Cirlot
szerint
a kövek a teremtés megkövült zenéjének megtestesítői. A vers amely
a
kötetet összefoglalja, a " Hézag", így szól : Lehullottak a tányérok. A
fényképkeretek./A titkos helyek./A szem nedves része
a száraz részben./
Tudták a kezek, azt amit a száj nem mondott?/ A remegő
férfi bőre többet tudott?/
Ő is leesett./ Törött volt már azelőtt.
Törött
kő: a felbomlás, a kudarc, a szétesés szinonímája lenne? Már azelőtt,
hogy
a tárgyak megrepednek, leesnek, átalakulnak a versben sincs
semmiféle
egység, vagy integritás: a hézag, amitől nem lehet megválni,
mintegy
örökségként (és
egyben tanúként ) már a kezdetektől jelen volt.
Már
rég olvastam ilyen könyvet. Két szöveg jut eszembe: Az egyik Alejandra
Pizarniktól
az " Ezen az estén, ezen a világon" : ... a saját nyelv kasztrál/ a
nyelv
az ismeret szerve, és minden, a saját nyelv által kasztrált vers
buktatója.
/ A másik Roberto Juarroztól való, amely így kezdődik: " Szavakat
alkotni,
hogy ne keljen beszélni" és így folytatódik: " csak hogy csodáljuk őket,
mintha
a mélyből érkező újszülött teremtmények arcai
lennének. " Mindkét
esetben,
szintén mintegy rögeszmeként jelenik meg egy teljesen új nyelv
kitalálásának
és a nyelvhatárok felfedezésének szükségessége, hogy újra
fogalmazódjon
az, ami a nyelvvel való közvetlen kapcsolat során elvész.
Végül,
ha nincs lehetőség visszatérni a szülőföldre, bármennyire is próbálja a
költészet
visszaidézni a múltból ezeket a kezdeti tapasztalásokat, a
hangszalagok
első rezdülését, csak a jelenről való írás marad. Valójában arra
a
kérdésre, hogy mire jó a költészet, rengeteg válasz adható a
"Hézagversek"
elolvasása
után. Mégis, én személy szerint azzal a gondolattal azonosulok,
miszerint
az írás nem arra való, hogy a világot értelmezze, hanem, hogy létre
hozzon
egy olyan térképet, amelyen felépíthetjük, ha szerényen
is, saját
hajlékunkat.
" Hézagversek"
Reseña realizada por el poeta Marcelo Díaz de "Grieta"
(Gog y Magog, 2012) paraPoesía
Argentina.
El lento suspiro del pasado al convertirse en
materia, súbitamente olvida las palabras y su memoria
pasa a ser puro espíritu, es decir, una
piedra.
Claudia Masin
La primera vez que escuché a Natalia
Litvinova en un ciclo de poesía me resultó extraña su
voz. Y recordé, de manera intuitiva, la frase
de Emile Cioran en la que se afirma que “no se
habita una país sino que se habita un idioma”.
Los poemas que leía en voz alta la autora
después los tuve entre mis manos. En Grieta, la palabra, la lengua poética, se transforma en
uno de los temas. Por ejemplo en los versos
del poema “Aullar como quién” se enuncia: Me fue
dado el don de adentrarme en lo
lejano./ Mas no el de retornar./ No el abedul. Soy yo quien se
estremece bajo su piel./ Volver en
Ruso no es lo mismo que en castellano./ Volver en los dos idiomas./
Doblemente imposible. Los textos de Litvinova presentan una
conciencia poética que reflexiona
sobre la materia de la que el poeta dispone
para realizarse. En este caso el desafío es doble
porque es una escritura que nace desde el
exilio. La lengua natal de Litvinova no es el
castellano sino el ruso. Y además, de ahí la
complejidad o el desafío, la poesía, en cualquier
idioma, suspende los sentidos y los usos de
la lengua común, lo cual demanda un trabajo
artesanal, minucioso, con el lenguaje. El
poema con sus partes más elementales comparte la
misma naturaleza primigenia con el grito, o
los aullidos, como si fuesen, la misma naturaleza.
En el poema “En toda palabra”, compuesto tan
solo de dos versos, de nuevo regresa esta
inquietud acerca de la relación entre
lenguaje y poesía: En toda palabra
hay un dios. / Entrar en
silencio es rezarle. La impresión es que lo real, desde aquí, es
un territorio virgen que aún no ha
sido poblado por los ruidos de la lengua
cotidiana. Por eso la necesidad de nombrar, casi que
en un tono fundador, lo que acontece en la
realidad. Hay una relación íntima entre poesía y
lenguaje, pero a la vez es tensa por la razón
de que es imposible para cada poeta salirse de los
límites de su propia lengua o en otras
palabras: es imposible escribir desde el exterior del
lenguaje.
Lo que al principio era una suerte de
intuición en mi lectura de a poco cobra más dimensión a
medida que avanzo con Grieta. En el poema “Propiamente” leo: No hay palabra apropiada./ Lo
propio — no pertenece./ Lo apropiado
llora en una cárcel abierta./ No es apropiado que llore. Que
llore. Se plantea, quizá de una manera más clara,
este problema: si existe algo fuera de los
límites de nuestra lengua, cómo podemos hacer
para nombrarlo. Como si todas las palabras
del mundo no pudieran hacer casa en ninguna
superficie concreta. En el poema “Abocar” se
formulan interrogantes acerca de la necesidad
de disponer de un órgano, en términos
biológicos como parte de nuestra anatomía,
que nos permita organizar nuestra experiencia
personal en el mundo: Si el silencio cambia/ de idioma todos
los días,/ y hablar es entregarse/ a la
victoria y a la pobreza con el mismo
gesto./ ¿Para qué palabras?./ ¿Y para qué la boca? Por
momentos pareciera ser que el acto mediante
el cual le otorgamos nombres a las cosas es de
primeras un acto inútil, pero también la
palabra poética –idea que ha desarrollado George
Steiner– es performativa, es decir: instala
un mundo en el mundo o agrega otra realidad en la
superficie de lo real. Desde esta perspectiva
adquieren significación versos como los que
articulan el poema “La canción no es la misma”:
Me pregunté si
podría dormir. La noche debería
ser/ eterna o no ser./ Otra vez el
grillo. La misma canción./ ¿Dónde va este viento? ¿Dónde me
lleva, a mí, tan quieta?/ ¿Qué será
del viento? La misma canción. / Todo lo que veo vive más que
mis pensamientos sobre mí./ Me pregunto si podré dormir./ Debería ponerle
nombre a la noche. El
nombre además de ser una especie de violencia
que se ejerce sobre las cosas reales se
transforma en un instrumento para elaborar
coordenadas con el fin de localizar nuestra
subjetividad en el mundo. El nombre articula,
así, el paso del tiempo, los sonidos de la
naturaleza y dibuja una dirección para
nuestras decisiones.
El poema “Ahora” postula una poética: Escribir ahora. Como un grito/ que
llegue más lejos que la
fotografía del ojo./ Escribir Por si
el ayer no entra./ En el futuro del poema. Una poética consiste
en un programa y un horizonte de escritura.
La pregunta que nos moviliza es: para qué
escribir. ¿Qué sentidos se pueden derivar de
la escritura? No sólo hablar de sentidos en
términos de grados, o planos, de
significación sino en términos instrumentales. Entiendo que
no hay una única respuesta. Pero es una
pregunta que se actualiza en varias instancias y que
más adelante veré cómo se la puede resolver.
“Letanía” es un poema en el cual aparece la
propiedad performativa de la palabra poética: Hay
un luz. Me sigue. Proviene de abajo./
¿Es Dante – es Cristo?/ Es lo que tanto nombré para que se
nos cumpliera. A medida que transcurre la lectura pareciera
que la poesía, además de ser una
casa, es como un talismán que nos protege y
nos ampara. No sólo el poema es tal en cuanto la
función referencial de la lengua, por usar
una noción conocida, queda en un segundo lugar
sino que la lengua poética en su propia
naturaleza adquiere un aspecto casi sagrado. Y las
palabras se transforman en oraciones o en
conjuros que emparchan los huecos de lo real. En
otro poema, “Caras del viento”, regresa esta
actitud para transformar y para crear
simultáneamente desde la palabra: Cuando no sé decir, dibujo. / Si el
árbol no se mueve en la
hoja,/ pronuncio su temblor. / A veces
tengo que temblar/ para tener un árbol, una hoja/ y decir
como el viento. Si no hay vocablos que acompañen el acto
físico del habla dentro de algún
espectro de significación restan tan solo
representaciones gráficas y pensamientos en su estado
más puro. La poemas de Litvinova se ubican en
esa zona subterránea del lenguaje, al límite de
lo decible y de lo pensable. Es una forma de
re-pensar la relación entre creación e imitación o,
como quería Aristóteles, entre poiesis y
mímesis. Grieta, creo yo, y no considero en absoluto
que sea una exageración, recupera y remarca
la fuerza creadora de la poesía en su voluntad por
hacer de los mosaicos dispersos de lo real un
conjunto más homogéneo.
En la obra de Litvinova la poesía es la casa
del lenguaje y es (por más que suene como una
paradoja) el espacio que habitamos
físicamente, nuestro referente. En el poema “Pero no hay
mar”, la morada, el lugar desde donde emerge
la voz poética, comienza a dibujarse: Afuera, el
mar golpea contra las piedras./ La
casa sella las ventanas y la espuma brota/ de mi boca./ Invoco el
amanecer, pero el tiempo se quiebra, y
vuelvo donde nunca estuve./ Esta casa que deshabito, exhala
poemas, y rompe mis brazos. Pero lo extraño, contradictorio, es que no es
una casa propia sino,
y puede que sea una de las obsesiones que se
repite en varios de los textos de Litvinova, que es
una casa ajena como si el poeta habitara un
no-lugar: ¿una casa prestada?, ¿una casa en el
corazón del vacío de todas las cosas?, ¿una
casa que pronto desaparecerá a causa de la amenaza
continua del presente?
Tal vez por eso en otro poema (“Recepción”)
se pronuncien estos versos: Ahuequé los ojos/ para
más que mirarte./ Te confundí con la
lluvia,/ con otro de mis cielos. / Ablandé mis costillas/ para que
te acomodaras./ Y no te dejé entrar. Ingresar en el terreno de la poesía puede ser
el ingreso al
centro de un baldío o de un descampado. Algo
similar ocurre con los siguientes versos del
poema “Canción propia”: Brindo con mi sombra en la pared
desplegada./ Por los que parten sin
destino./ Y regresan cuando nadie
espera./ Brindo por ellos./ Sin vino./ Y sin casa. Pienso que el
gesto del brindis está familiarizado con el
gesto de la recepción. Otra vez, para cada caso, nace
la pregunta acerca de cuál es la locación del
poeta. Si su casa es el lenguaje, a la manera de
Heidegger, puede que su hogar sea parecido al
de un caracol que lleva consigo su pequeño
universo a todas partes frente a la
intemperie. El poema “Afuera”, por ejemplo, re-presenta lo
que no integra la casa: No hay muros. Todo espera ser roto. /
Es cuestión de tiempo: que el cielo
atente/ contra el pájaro./ que la
mariposa tenga siete vidas./ Y el árbol se vuelva hacha. El espacio
exterior es lo más parecido a una amenaza, en
términos territoriales, que a un destino deseable.
Y el filo del hacha me lo imagino tallado con
miedo en el ojo del yo-lírico.
No todos los poemas, ni tampoco el libro en
sí, pueden ser leídos desde estas tensiones. Por
ejemplo en el poema “Bajo el árbol” emergen
sentidos nuevos: Los rayos del sol
atraviesan las
hojas. Caen/ sobre dos personas que se
saben sombras./ Uno cierra los ojos y el otro lo imita. Uno
saca/ la lengua. Otro la palabra. Uno
duerme y otro sueña./ A veces uno es el otro./ Tan otro que es
uno. Recuerdo estos versos de Antonio Porchia: “Éramos
yo y el mar. Y el mar estaba solo y
solo yo. /Uno de los dos faltaba”.El juego de
puestos como parte de una galería de espejos que
tienden a difuminar, o borrar, la presencia
del yo-lírico y con ello la presencia misma del
poeta.
No pude evitar una asociación semántica entre
el término grieta y las relaciones de parentesco,
de significados comunes, que giran en torno
al universo de la geología. Cirlot explica que las
piedras constituyen la música petrificada de
la creación. El poema que articula la serie,
“Grieta”, dice: Cayeron los platos. Los
portarretratos./ Los lugares de lo oculto./ La parte mojada
del ojo en la parte seca./ ¿Supieron
las manos lo que la boca no dijo?/ ¿Supo más la piel del hombre
que temblaba?/ El también cayó./ Roto
desde antes. La piedra rota: ¿será
sinónimo de
disgregación?, ¿derrota?, ¿desmembramiento?
Antes de la fisura, de la caída y transmutación
de los objetos en el poema, tampoco existía
alguna clase de unidad o de entereza: la grieta ya
estaba desde un principio como una herencia
(y testimonio a la vez) de la cual no es posible
desprenderse.
Hacía tiempo que no leía un libro así. Apenas
recuerdo dos textos: uno de Alejandra Pizarnik,
“En esta noche, en este mundo”: “…la lengua
natal castra/ la lengua es un órgano de
conocimiento/ del fracaso de todo poema/
castrado por su propia lengua”.Y otro, de Roberto
Juarroz, que comienza con el verso: “Crear
algunas palabras para no decir”, y sigue: “tan solo
para contemplarlas/ como si fueran rostros/
de recién nacidas criaturas del abismo”. En estos
casos está presente, también como una
obsesión, la necesidad de inventar una lengua
completamente nueva y de explorar los límites
del lenguaje para re-presentar lo que escapa
directamente al contacto lingüístico.
Para terminar, si no se puede regresar a la
patria originaria, por más que la poesía intente
recuperar esas primeras experiencias en el
pasado, esa vibración primaria en las cuerdas de la
lengua, resta, entonces escribir desde el
presente. De hecho, a la pregunta acerca de para qué
escribir poesía, después de leer Grieta, le podrían seguir varias respuestas; pero en lo personal
me identifico con la idea de que la escritura
nos sirve para atribuirle significación al mundo:
para completar una cartografía en la cual
podamos construir, aunque sea de forma precaria,
nuestra propia morada.
Poemas de Grieta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése