Natalia Litvinova regaliz

 „a világegyetemet történetek alkotják, nem atomok...” (Muriel Rukeyser)
 "The Universe is made of stories, not of atoms..." (Muriel Rukeyser)

Paweł Jońca

NATALIA LITVINOVA

ÉDESGYÖKÉR

Ezen a csípős hideg éjszakán nyitott szájjal aludtam, öntudatlanul simogatva

arcomat ujjaimmal. Álmomban édesgyökeret markoltam, kiszívott nedvétől

mélyebben aludtam a tömött buszon való utazás után, ahol mint esőverte

katonaszökevény Muriel Rukeyser nyugtalanító verssorait mormolva azon

gondolkodtam, hogy kiugrom az ablakon és áttetszően vonaglom, mint egy

nemtelenül nemes féreg.

RAÍZ DULCE

Esta noche de frío punzante dormí con el rostro sin querer acariciado por mis yemas y con la

boca abierta. En el sueño me aferraba a la raíz dulce, succionar su jugo provocaba más dormir.

Eso después de haber viajado en el colectivo impenetrable de la noche como una prófuga

azotada por la lluvia, murmurando versos inquietantes de Muriel Rukeyser, pensando 

en saltar por la ventanilla y retorcerme acristalada como el ser noble sin género, el gusano.

AKAROM MONDANI “OTTHON”

Újra itthon, felkelek, hogy elkészítsem a kávém, megreggelizzek, és  

rendbeszedjem magam. Azt hittem elfelejtettem már, hogy kell melegvizet

engedni. Le akartam zuhanyozni a repülőút után, hogy lemossam magamról a

súlytalanság maradványait. Merre is kell elforgatni?- kérdeztem. a kezem

válaszolt. A fejemben lévő fekete mag kivirágzik, ha nem mozdulok.

Hangtalanul nyeltem egy kis hűvös hajnalt és az épületekkel egybeolvadó

napot. Egy szőke fiatalember leparkolt kék furgonjával, majd megnyekergette

a csengőt. Postás.-mondta, és én kinyitottam az ajtót, megigazítva hajam,

bőröm kifeszítve, hogy megfiatalodjak, és a címzetthez idomuljak.

QUERÍA DECIR "CAZA"

En esta casa otra vez, despierto para hacer café, desayunar, completar el cuerpo. Creí haber

olvidado la manera en que se produce el agua caliente. Quería ducharme después del avión,

lavar restos de ingravidez. ¿Para qué lado gira?, pregunté. Respondió la mano. En la cabeza la

semilla negra se abre en flor cuando me quedo inmóvil. Sin desprender la voz tragué un

amanecer frío también el sol copulado por los edificios. Un joven rubio estacionó su furgoneta

azul, graznó el timbre. Dijo "correo", abrí la puerta. Acomodándome el pelo. Estirándome la

piel para rejuvenecer. Adaptándome a la dirección.

ARCKÉP

Inkább az arcképemre szálló porral

azonosulok,

mint saját képmásommal.

Bár egy kézmozdulattal eltűntetem,

Mert hús és vér vagyok

Újjá kell élednem.

RETRATO

Me identifico más con el polvo

que cae en mi retrato

que con mi propia imagen.

Sin embargo, con un gesto de la mano

me deshago de él. Porque soy de carne,

necesito reafirmarme.

MAGAMRA DOBÁLOM AZ ÖSSZES RUHÁT

Úgy nézel rám,

mintha egyszerre lennék nő és férfi.

Odarohanok a szekrényhez

és magamra dobálom az összes ruhát.

Eszembe jut a fotó

a meztelen nőről a tóban:

a víz elsimítja domborulatait,

elmossa nőiességét.

Megérintem a melleimet.

Mintha a születésem napja megváltozna.

Önhatalmú amit látunk.

Az üvegből homok lesz.

Közted és köztem van a látcsöved.

Kérlek, hogy segíts fölkelnem.

Rám mosolyogsz, mintha ez az egész

nem az én számból jött volna elő.

ME ARROJO DE TODOS LOS VESTIDOS

Me mirás como si fuera

hombre y mujer a la vez.

Corro hacia el armario

y me arrojo todos los vestidos.

Recuerdo la foto

de la mujer desnuda en el lago:

el agua borra sus curvas,

lava su feminidad.

Me toco los pechos.

Como si el día de mi nacimiento

se desplazara.

Lo visto es arbitrario.

El vidrio se hace de arena.

Entre vos y yo están tus anteojos.

Te pido que me ayudes a levantarme.

Me sonreís como si todo esto

no hubiese salido de mi boca.

 ..........................................................................................................

Attól félek Natalia Litvinova, hogy nem engedelmeskednek nekem a szavak,

amiket ki szeretnék mondani. Azt kellene tenniük, Natalia Litinova, de ez nem

azt jelenti, hogy ne nevezzük meg mindazt , ami kézzelfogható. A költészet, a

te költészeted Natalia Litvinova, nem kézzelfogható. A te költészeted hitet

sugároz, mint a disznókat őrző szentek a nyomornegyedek prérijén, a

másvilág szüntelen fénye hagy nyomot rajta. Nem tudom Natalia Litvinova,

hogy a szív iskolájában van-e egy zsidó kislány, aki "Kafka testamentuma,

mint egyetlen szerelmes levél "-t olvassa, de abban biztos vagyok, hogy azok

a szavak, amiket most magam előtt látok, Natalia Litvinova, azt mondják

nekem, hogy a hangod olyan, mint a holt nyelvek sírjára lencseként hulló

hópelyhek, mintha nem belőled, hanem a hangod mélyén nyugvó másik

torokból jönne elő. A föld költészete ez, mely sosem hal meg. A világ

rosszindulatú képzelgései által eltörölt arcok, melyek vándorolnak keresve azt

az idegen nyelvet, amely életre tudja kelteni a még meg nem álmodott álmot,

a világ mélabús részének erkölcsös lakói, Natalia Litvinova, amelyek téged

követnek gyermekkorod téli szurdokjaitól, és a napraforgó mezőkön át elérnek

a teáscsészék alján maradt üledékig, vagyis elérnek az álomképekig, ahhoz a

határhoz, ahol a szerencse bőröndöt cserél a sorssal, és a szent szavak

anyja, a sztálini terror által elnyomott törékeny történelem, a végtelen néma

erdők, melyek a remény örökké ártatlan teremtményeinek szavaiban élednek

újjá, mindez együtt újra létrehozza, Natalia Litvinova, talán az egyetlen valódi

csodát, a költészet csodáját.

A költészet ami az intelligencia feltámadása a hullagödrök felett, a költészet

ami visszanyúlik a kitelepítések időszakáig, hogy kimondja mennyire szólt az

a boldogság kisajátításáról, a csillagokkal beszélgetők emlékezete, az

igazság elmismásolása azokban, akik a nagy kollektív szorongást generálták

hogy egy merész fordulattal könyvvé és kenyérré változtassák azt, az utópiák,

melyek a képzelet segítségével óvták az emberek száműzetésének

folytonosságát, a költészet, Natalia Litvinova, amelyből te vagy most a

gyerekkórus, a búzát arató férfiak, a jövő folyójában fürdőző nők.

Attól félek Natalia Litvinova, hogy nem engedelmeskednek nekem a szavak,

amiket ki szeretnék mondani. Azt kellene tenniük, még ha nem is hagyom

őket. Egy költő, akinek a műveit nagyon nagyra tartom, a chilei Jorge Teillier,

azt mondja, hogy egy költőnek ismernie kell az őseit, tudnia kell kik voltak a

nagyszülei, kik a szülei, utalnia kell rájuk, Az emlékezet, amely megmarad,

még akkor is, ha a költő eltörli a világot.

Egy költőnek etikusnak kell lennie, nem lophat, és nem hazudhat túl sokat.

Kell hazudnia, de csak éppen annyit, hogy formában maradjon. Amikor költők

olyan dolgokról beszélnek, amiket soha nem csináltak, vagy éreztek, akkor

rögtön tudjuk, hogy csak közhelyekről írnak. A fikció, az más. Belépsz egy

képzeletbeli univerzumba. A költészetben nem lépheted át a hazugság

határát. Mint Gardel, mondja Teillier, tudod, hogy szenved miközben énekel.

Azt lehet tudni, Natalia Litvinova, hogy a te verseid úgy viselkednek, mint egy

szép könyv és egy fa tövében alvó édes állat, te tudod, Natalia Litvinova, hogy

az írás olyan, mint " méreggel gyógyítani a sebet" , hogy minden Mandelstam

utáni verseskötet, ami a " hó veszélyes része" után született, az egy meleg

házikó, ami "az üresség felé menetelő férfiakat" várja. A költészet, a te

költészeted Natalia Litvinova, a világ jobbik része, Cvetajeva verssorai, amiket

édesanyád énekelt neked kislány korodban:

" Szeretem, hogy nem a betegem, szeretem, hogy nem vagyok a betege, és

hogy a súlyos földgömb, nem úszik el a talpunk alól. "

Szép és szükségszerű ez az igazság nehéz időkben, a nyelv amely lehetővé

teszi, hogy Lorca gyerekei a rengeteg sáfrány között mégis kis mókusokat

verjenek. A mi nyelvünk, Szent János szarvasaié, és Gamoneda fehér

állataié, kivirágzott a te tudatod látogatásától, a kiteljesedett érzelmek

feltámadásától, amik megkövülni látszottak az akadémikus retorika

nyelvészeti borostyánja alatt, valami egészen gyönyörű kezdett újra működni

a nyelv tájékán, valami benned, veled visszatért, hogy elfoglalja az üres

moralizálás helyét, az üres helyet, melyet a parancsra ártatlanul kiszakítottak

félelem nélküli szépsége hagyott. Picabiának igaza volt, a gyengék és egyet

nem értők világa sokkal, de sokkal szebb, barátaim. Az egyértelmű, hogy a te

költészetedtől intenzívebb és nemesebb lesz a világ, ha azt mondom, hogy a

benne rejlő nosztalgikus jövőre szűkség van, az köztünk szólva, felér egy

köszönettel. Natalia Litvinova, nem elegendőek ezek a szavak a köszöntésedre

Alfa és Omega földjén. De talán ha nem az enyémek, akkor mástól

odaadással kölcsönzött, egy másik hiányzó, a tekintélyuralmi terror, és az

argentín katonai diktatúra gyilkosai és gengszterei által elűzött költő, Miguel

Ángel Bustos, a napos szerelmes idők argentín költőjének szavai, azt hiszem,

meg vagyok győződve róla, hogy ő, a mindig beteljesülő törvények ura, a

szavak zenei lázadásának látnoka, gondolt rád, véletlen és sors, a

szakadékok, vizek és földek előtt, az éjszaka ártatlansága a hideg lángok

felett. Hallgass meg: szörnyű, ha egyik lelked a végtelen ismétlésben minket

követő örökkévalóságtól menekülve nem érzi a hiányt, a szél hiányát, és a

képzeletbeli, halott és vándorló testekre hulló hangot a halhatatlan

éjszakában.

Nem mondhatok többet, Natalia Litvinova, Ossip Madelstam és a kis Ahmatova

barátnője, szívem költőnője. Neked szánom e sorokat, ezt a varázsigét

melynek ujjlenyomatain sétál élő eged lorcai bája: a nikkel úszó, aki a finom

hullámokat figyeli és a vörös női lábacskákon járó éjszakai tehéncsorda.

Teljesen biztos vagyok abban, hogy egy olyan történésnek vagyunk részesei,

amely összekapcsolható a csoda rendezetlenségével, a varázslattal, és a

legendával, amely már benned él Natalia Litvinova.

Juan CarlosMestre

Tengo temor Natalia Litvinova de que las palabras que quiero decir me desobedezcan. Es lo

que debieran hacer Natalia Litvinova, no significa desde lo previsible, negarse a nombrar todo

lo que se puede tocar con las manos. La poesía, tu poesía Natalia Litvinova no se puede tocar

con las manos. Tu poesía irradia por la fe como los santos que cuidan cerdos en los

descampados de las barriadas pobres, está manchada por la luz incesante de otro mundo. Yo

no sé Natalia Litvinova si en la escuelita del corazón hay una muchacha judía que lee el

testamento de Kafka como única carta de amor, pero tengo la certeza que la misma nieve que cae

como lentejas sobre tumbas de los lenguajes desaparecidos son estas mismas palabras que

ahora ante mis ojos, Natalia Litvinova, vienen a decirme que tu voz no parece salir de tu voz

sino de otra garganta que yace en la profundidad de la tuya. Es la poesía de la tierra que nunca

muere. Son los rostros borrados de la figuración crítica del mundo que vagan en busca de una

lengua extranjera que permita activar el sueño pendiente de ser soñado, son los habitantes

morales de las zonas melancólicas del mundo, Natalia Litvinova, los que te siguen desde los

barrancos de invierno de la infancia, y a través de los campos de girasoles llegan al poso de las

tazas de té, es decir, llegan al territorio de las ensoñaciones, a la frontera donde el azar

intercambia su maleta con el destino, y la madre del decir sagrado, la historia de la delicadeza

suprimida por el terror de Stalin, la conversión de los inmensos bosques de silencio en habla

de las siempre inocentes criaturas de la esperanza, hacen posible de nuevo, Natalia Litvinova,

el milagro, acaso también el único real, de la poesía. La poesía como resurrección de la

inteligencia sobre los escoriales de la muerte, la poesía como una voz que retorna de las épocas

de la deportación a pronunciar cuanto fueron las expropiaciones de la felicidad, la memoria de

quienes hablaban con las estrellas, el aplazamiento de lo justo en aquellos que coordinaron las

grandes angustias colectivas para convertirlas de revuelta por un libro y un pan, las utopías que

amparaban desde la imaginación del bien de la continuidad del exilio humano, la poesía,

Natalia Litvinova, tu poesía donde permanece inmaculada y pura la sonrisa de tus

antepasados, hambre y metáforas que cambian la realidad de sitio y hacen de la resistencia en

el lenguaje una conmovedora experiencia, la bella necesidad de las preguntas, Natalia

Litvinova, de la que tú eres ahora el coro de niños, los hombres que cortan trigo, las mujeres

que se bañan en el río del porvenir.

Tengo temor Natalia Litvinova de que las palabras que quiero decir desobedezcan. Es lo que

debieran hacer aunque yo no les deje. Dice un poeta por cuya obra siento una profunda

devoción, el chileno Jorge Teillier, que el poeta tiene que conocer a sus antepasados, saber

quiénes son sus abuelos, quiénes sus padres, referirse a ellos, la memoria que no se borra,

aunque el poeta se borre del mundo.

Un poeta debe tener una ética, no puede robar, no puede mentir demasiado. Debe mentir,

pero solo para mantenerse en forma. Cuando hay poetas que hablan de lo que nunca han

hecho, de lo que nunca han sentido, entonces uno sabe que escriben solo formalidades. La

ficción es distinta. Tú entras en un universo inventado. En la poesía no, no puedes entrar a la

mentira. Es como Gardel, dice Teillier, tú sabes que está sufriendo cuando canta. Uno sabe

Natalia Litvinova que tus poemas se comportan como un bello libro y dulce animal dormido

bajo un árbol, tú sabes que escribir Natalia Litvinova es ir hacia la herida para curarla con

veneno, que todo libro de poemas escrito después de Mandelstam, después de la parte peligrosa

de la nieve, es una casita caliente que espera a los hombres que marcharon al vacío. La poesía, tu

poesía Natalia Litvinova, es lo buenamente del mundo, los versos de Tsvetáieva que tu madre

cantaba cuando eras niña para ti

“me gusta que no esté enfermo de mí, me gusta no estar enferma de usted, y que el pesado globo

terrestre, no se ira nadando bajo nuestros pies”.

Es hermosa y necesaria esta verdad en tiempos difíciles, la lengua que hace posible que sobre

montones de azafrán los niños de Lorca aún machaquen pequeñas ardillas. Nuestra lengua, la

de los ciervos de San Juan y los animales blancos de Gamoneda, ha recibido la visita de tu

conciencia como un florecimiento, una resurrección de plenitud de sentidos que parecían

fosilizados bajo el ámbar filológico de la retórica académica, algo radicalmente bello se ha

vuelto a activar en los paisajes del idioma, alguien en ti, contigo ha regresado a ocupar el habla

moral de las ausencias, el sitio vacante que han dejado los arrancados en su inocencia del

mandato sin cobardía de la belleza, tenía razón Picabia, los débiles y los desconformes hacen la

vida más, mucho más bella, amigos. Decir que tu poesía intensifica y ennoblece la vida es una

obviedad, hablar de su necesidad como nostalgia de porvenir es ya entre nosotros una forma

de agradecimiento. Natalia Litvinova, no son suficientes estas palabras para darte la

bienvenida a las tierras del Alfa y el Omega. Pero acaso lo sean estas, que no mías, pero con

fervor prestadas, dejó escritas otro de los ausentes arrancados por el terror del autoritarismo,

por los gangsters y asesinos de la dictadura militar argentina, del tiempo solar de los amores, el

poeta argentino Miguel Ángel Bustos, creo, estoy convencido de ello, que él, señor de las leyes

que se cumplen siempre, vidente en la rebelión musical de las palabras, pensaba en ti, azar y

destino, ante los abismos y las aguas y las tierras, la inocente en la noche sobre la llamas frías.

Óyelo: terrible si alguna de tus almas, huyendo de la eternidad que nos persigue en la infinita

repetición, no siente la ausencia, la ausencia del viento y el sonido caer en cuerpos imaginarios,

muertos y errantes en la noche inmortal.

No debo decir nada más, Natalia Litvinova, amiga de Ossip Madelstam y de la niña

Ajmátova, poeta de mi corazón. Para ti estos versos, este conjuro sobre cuyas huellas camina el

duende lorquiano de tu cielo vivo: el nadador de níquel que acecha la onda más fina y el

rebaño de vacas nocturnas con rojas patitas de mujer. Estoy completamente seguro de que

somos testigos de un suceso relacionado con el desorden de lo maravilloso, lo mágico, la

leyenda que ya vive en ti Natalia Litvinova.

Juan Carlos Mestre