Szovjet szexábécé

Prológ: дорогой  Мария... Ты, знаешь, кто? ласточка?!... Мария Селенкина

 

Életrajz - биография                

 

 

­­­­­­­­­­­­­­­­­­­­

 

 

CASANOVA EGY FEJTETŐRE ÁLLÍTOTT BURATTINO”.

 (КТО ТАКОЙ КАЗАНОВА? ЭТО БУРАТИНО ВВЕРХ НОГАМИ.)

Szovjet szexábécé

 „A Szovjetunióban nincs szex.”- hangzik egy 1986-ból származó, bár kissé torzított, s talán éppen ezért szinte azonnal szállóigévé vált mondat. Az egyik első szovjet-amerikai műholdas tévés műsorban (телемост) egy amerikai résztvevő (Wladimir Kaminer Es gab keinen Sex im Sozialismus c. könyvében hangoztatott véleménye szerint az amerikai résztvevők egytől egyig CIA-ügynökök voltak, akik a Szovjetuniót hivatottak lejáratni) a következőt mondta: „Nálunk a tévéreklámokban minden a szex körül forog. Önöknél is vannak ilyen reklámok?” A szovjet beszélgetőpartnerek közül egy hölgy, aki a Szovjet Nők Bizottsága elnevezésű szervezet képviselője volt, így válaszolt: „Hát nálunk a szex… (kis nevetés) nálunk nincs szex, és kimondottan ellenezzük!” Eztán a hallgatóság hangos nevetésben tört ki, amikor is a szovjet résztvevők közül valaki pontosította az elhangzottakat: „Szex az van nálunk, reklám nincs.” De ne szaladjunk ennyire előre.

Témánkat illetően az egyik legfontosabb momentum a nőkés a férfiak szociális egyenlőségének deklarálása volt 1918-ban,   hovatovább méga homoszexuálisok egyenjogúságát is elismerték, elég itt Lenin e kérdésben érintett harcostársára, a későbbi külügyi népbiztos Csicserinre utalnunk. Természetesen ez nem változtatta meg egy csapásra az Oroszországban hosszú évszázadok alatt kialakult helyzetet. Kétségtelen az orosz patriarchális

berendezkedés hatásának továbbélése, nem véletlen, hogy az orosz irodalomban is egyfajta „prüdériát” fedezhetünk fel, aminek majd csak a 19. és a 20. század fordulóján virágzó ezüstkor művészeti élete vet véget (jól mutatja ezt Mihail Kuzmin példája, aki a homoszexualitás témáját elsőként emeli be az orosz irodalmi kánonba Szárnyak c. művével vagy éppen a nők megjelenése a szépirodalomban: Anna Ahmatova, Marina Cvetajeva, Zinaida Hippiusz), s a posztmodernben teljesedik ki (eklatáns példa erre Viktor Jerofejev néhány műve, pl. Az orosz széplány).  A női emancipáció Oroszországban már a XIX. században megkezdődött(a folyamat valós kezdőpontjának azonban I.Péter által szervezett asszamblékat

tekinthetjük, ahol nők s férfiak a cár parancsára egyszerre itták le magukat, s innen szinte már „egyenes” az út a XIX. századi forradalmár nőkön keresztül egészen a XX. század elejéig).

София Парнок

Не придут, и не всё ли равно мне, –

вспомнят в радости или во зле?

Под землёй я не буду бездомней,

чем была я на этой земле.

Ветер, плакальщик мой ненаёмный,

надо мной вскрутит снежную муть...

О печальный, далёкий мой, тёмный,

мне одной предназначенный путь!

Mai szemmel igazán „megkapó” az ún. „pohár víz"-teória,

ami a szovjethatalom első éveiben terjedt el, elsősorban a fiatalok körében, s egészen a 20-as évek végéig komoly visszhangja volt (olyannyira, hogy még a közoktatásügyi népbiztos, híres művelődéspolitikus Lunacsarszkijt és állásfoglalásra késztette). A teória lényege a szerelem tagadásában állt, melyben a szexualitást nem kötik semmiféle feltételhez vagy formasághoz. A szexuális igényeinket ennek megfelelően úgy elégítjük ki, ahogy szomjunkat oltjuk egy pohár vízzel – hangzik a forradalmi elmélet lényege. Tartalmát tekintve a teória kísértetiesen hasonlít a 60-as években nyugaton elterjedt szexuális forradalomhoz, s mai szemmel már nem sokakat lep meg ez a nézet, nem úgy az éppen születő félben lévő Szovjetunió lakosságát.

A teóriát leggyakrabban, bár mindenféle alap nélkül, a német szocialista politikus és nőjogi harcos Clara Zetkin és a világ első női nagykövetének, a szovjet Alekszandra Kollontaj nevéhez kötik. Ők bár gyakran foglaltak állást feminista kérdésekben, ilyen vulgáris formában sosem jutott kifejezésre véleményük. Nem úgy a nacionalista nézeteket valló Uvarovnak, aki az ún. Orosz Nép Szövetségének tagja volt.

КОНСТАНТИН СОМОВ

Talán nem érdemtelen idéznem ez 1918-ban fogant ezirányú írását: „A szaratovi kormányzóság népbiztosainak dekrétuma a nők feletti magántulajdon megszüntetéséről: A törvényes házasság azon szociális egyenlőtlenségek produktuma, amit gyökerestül kell kitépni a Szovjetunióban. Eleddig a törvényes házasság a burzsoázia kezében komoly fegyvernek bizonyult a proletariátussal folytatott harcban. […] Ezért […] a következőket határozzuk: 1. § 1918. január 1-jétől megszűnik a 17 és 30 év közötti nők feletti általános tulajdonlás joga. 2. § A dekrétum nem érvényes az öt vagy annál több gyermekes férjes asszonyokra. […] 3. § Az egykori férjeknek jogukban áll feleségük soron kívüli használatba vételére. Megjegyzés: amennyiben a férj akadályozná a dekrétumban írtak életbe lépését, ezen cikkely által biztosított jogától megfosztassék. 4. § Minden nőt, akikre jelen dekrétum vonatkozik, […] a dolgozó nép tulajdonává nyilvánítunk. […] 7. § A polgártársaknak nem több mint heti négy alkalmuk van a nők igénybevételére, alkalmanként három óra az alábbiakban meghatározott feltételek mellett. 8. § A dolgozó nép minden tagja köteles fizetésének 2%-át a Népi Nemzedék elnevezésű alapba befizetni. 9. § Minden férfi, aki a népvagyon valamely példányát igénybe venné, munkás-üzemi bizottságától, vagy szakszervezetétől igazolást kell felmutatnia munkásosztálybeli származásáról. 10. § A munkásosztályba nem tartozó férfiak a 8. § -ban meghatározott alapba befizetett havi 1000 rubeles járulék mellett jogot szerezhetnek az elidegenített hölgyek használatba vételére. 11. § Minden jelen dekrétum által népi vagyonnak nyilvánított hölgy havi 280 rubel segélyezésre jogosult. 12. § A terhes nők 4 hónapra (3 hónap a szülés előtt, s egy utána) felmentést nyernek kötelezettségeik alól. 13. § Az újszülötteket egy hónap után a „Nép bölcsődéjébe” kell adni, ahol 17 éves korukig nevelésben és oktatásban részesülnek. 14. § Ikerpár születése esetén az édesanya 200 rubel díjazásban részesül. 15. § A nemi betegségek terjesztésében vétkeseket törvényi felelősségre vonják a forradalmi bíróság előtt.”

Bár Uvarov a bolsevikoknak tulajdonította a dokumentumot, pornográf munkájáért az anarchisták végeztek vele. Később a fehérek és más antibolsevik propagandát folytató szervezetek (a II. világháború idején a nácik által kiadottbrosúrákban a szovjet nőket egyenesen prostituáltnak bélyegezték) előszeretettel használták fel az idézett sorokat a szovjethatalom lejáratására, holott azok sosem léptek hatályba. Ugyanakkor – bár valószínűleg csak közvetetten – olyan irodalmi remekműveket ihlettek, mint Jevgenyij Zamjatyin Mi (1920.) vagy Andrej Platonov Csevengur (1927–29.) című antiutópiája.

A „burzsoá családmodell” felszámolásáról – Uvarovon túl – olyan marxista klasszikus is írtak, mint Engels és Lenin. Lenin Kollontaj és Zetkin mellett ugyancsak elítélte a „pohár víz"-teóriát, mondván: „A szomjúságot valóban enyhíteni kell. De egy normális ember normális körülmények között vajon belefekszik-e az utca szennyébe és iszik-e egy tócsából? Vagy egy olyan pohárból, melyet mások már több ízben is a szájukhoz emeltek?” A nagy forradalmárok kapcsán Ernu Vasile  Született Szovjetunióban c. könyvében így fogalmaz: „Először is, hivatalosan Lenin, Trockij, Buharin, Dzerzsinszkij, Rikov, Kamenyev, Zinovjev, Sztálin közül egyiknek sem volt felesége, csak „útitársa”. Mint ahogyan a nagy forradalmár nők, Clara Zetkin, Nagyezsda Krupszkaja, Alekszandra Kollontaj, Inessza Armand sem voltak családosak, legalábbis a szó hagyományos értelmében nem.” A NEP idején Ernu szerint visszakanyarodtak „a régi mintához”, ahonnan ilyen rövid idő alatt talán nem is sikerült érdemben eltérni. „Elfogadták a régi képletet, ám a családi nevelésnek az új, forradalmi elvekhez kellett igazodnia. Így került be a szexualitás a legnagyobb szovjet tabuk sorába.”

.................................................................................................................................................................

Térjünk Kollontaj asszony, „a szajhák kedvence, a ’dolgozó lányok’ szabad szerelmének biszexuális védelmezője” szerepére, valamint fokozatosan hajózunk át a sztálinizmus időszakára is.

Fentebb a Szovjetunió szexualitáshoz való viszonyának előzményeit vettük nagyító alá, alapvető momentumként megemlítettük a nők egyenjogúsítását (1918. – vö. Angliában csak 1928-ban!), a „pohár víz”-teóriát, valamint e teóriának a szabadosság jegyében fogant továbbgondolását is, amiről Usztraljov leírásában olvashattunk (ehhez l. még Alekszandr Etkind  A lehetetlen Érosza c. könyvében említett Aron Zalkind vallomását, „mely szerint az osztály a forradalmi célszerűség érdekében jogosult beleavatkozni tagjai szexuális életébe”). Ahogy azt Viktor Jerofejev  A jó Sztálin c. művéből vett idézettel ígértem, ejtünk még pár szót Alekszandra Kollontaj szerepéről, s betekintünk a sztálini, s a rákövetkező szovjet szerelem iskolájába: a dolgozó nép nemi életének szabályai, partizánlányok és még Burattino is terítékre kerülnek.

Kollontaj asszony korának talán legkiemelkedőbb szovjet női politikusa, nevét legendák övezik: amellett, hogy a férfiak tudvalevőleg egészen hajlott koráig bomlottak érte (bár Jerofejev így ír az idősödő nagykövetasszonyról: „Kollontaj már régen nem ’ürítgeti a poharát’, és nagy politikussá szublimálódott”), a forradalom valkűrjének szokás nevezni. (Валькирии революции)

Megélte, amit korábban más nő soha: kormánytagként, majd nagykövetként (1969-ben Georgij Natanszon  A Szovjetunió nagykövete címmel játékfilmet készített, amelynek főszereplőjét Kollontajról mintázták) dolgozhatott.

Inessza Armandhoz

hasonlóan ő is „vörös grófnő”(Красный Графиня) volt: jómódú családból származott, kiváló nevelésben részesült, több európai nyelven is folyékonyan beszélt és mindezen felül gyönyörű külsővel áldotta meg a természet. 1913-ban publikálta Az új nő c. írását, amelyben azt hangoztatja, nem szabad, hogy a nők a háztartáshoz legyenek láncolva, hanem önálló egyéniségként kell működniük, akiknek korántsem kell hivatalból a prűdöt játszani. (Egyébiránt Leninnek is határozott véleménye volt a nőkről: „Még nem találkoztam olyan nővel, aki e három dologra képes lett volna: végigolvasni A tőkét, sakkozni és a vasúti menetrendet használni.”) Az új erkölcs és szerelem c. munkájában ostorozza a törvényes házasságot, kiemelve annak véglegességét és tulajdonló jellegét, elítéli a prostitúciót és tárgyalja a szabad szerelmet is, tekintve, hogy abban személyesen is érintett volt: „Az erotikus barátság feladata az érzelmi potenciál felemelése, a nagy szerelem befogadására alkalmas emberi psziché fejlesztése, felkészítése.” Sokan, valljuk be, ezt azért mégiscsak a prostitúció szentesítéseként értelmez(het)ték. (Ebben a helyzetben érthető, hogy „a nemi viselkedés valóságos formái és a róla alkotott elképzelések közötti szakadék miatt igény támadt egy olyan szellemi rendszer iránt, amely egyfelől jól megmagyarázza az emberi viszonyokat, másfelől nem mond ellent nyilvánvaló módon a bolsevik ideológiának” – írja Etkind. Így tett rendkívüli népszerűségre a 20-as évek során a freudizmus(!). A kor ifjúságának szexuális életéről egyébként érdekes adatokkal szolgál S. Fitzpatrick összegző kutatása: Sex and Revolution: An Examination of Literary and Statistical Data ont he Mores of Soviet Student int he 1920s. „Journal of Modern History”, 50, 1978, 253–278. o.)

Alekszandra Kollontaj szépirodalmi alkotása A nagy szerelem c. mű, amelyben az általánosan elfogadott vélemény szerint Inessza Armand és Lenin szerelmi viszonyát regényesítette meg. („Egyébként Leninnek, vérbeli politikusként, nem hiányzott a családi botrány, úgyhogy a ménage à trois megoldást választotta. E ménage à trois pedig a Szovjetunió legszaftosabb viccsorozatának kialakulására adott okot.” – nyilatkozik a kérdésben Ernu.) Végezetül szembeszállt a közhelyszerű ellenvetéssel, mely szerint: „[…] a proletár nemi erkölcs csupán felépítmény, a gazdasági alap megváltoztatása előtt beszélni sem érdemes róla”, s „a Krasznaja Nov című folyóiratban jelentette meg a proletár ifjúsághoz írott levelét, melyben kiállt amellett, hogy a párttagok igenis képesek a szerelemre, és minden joguk megvan hozzá” – idézi Etkind.

1920-ban a Központi Bizottság nőkérdéssel foglalkozó osztályát vezette, amely különböző formációkban 1934-ig állt fenn (nem végig az ő vezetésével), amikor is Sztálin feloszlatta, megoldottá (!) nyilvánítva a nőkérdést a Szovjetunióban. A régi bolsevikok gárdájába tartozott, szinte egyedülálló módon saját ágyában, természetes halállal halt meg 1952-ben, öt nappal nyolcvanadik születésnapja előtt. A szovjet diplomácia olyan nagyjai, mint Csicserin és Litvinov mellé került a „patheonba”. Élete Kertész Erzsébetet is megihlette,  A tábornok lánya (1978.) c. ifjúsági regényében olvashatunk róla.

Most pedig térjünk át az 1924-ben szerkesztett nem kevésbé regényes Forradalomés ifjúság c. kiadványra, ami hivatalosan is a következő 12 pontban foglalja össze a dolgozó nép nemi élettel kapcsolatos szabályait:

1. A munkásosztály nemi élete ne bontakozzék ki túl korán.

2. A házasság pillanatáig a szexuális önmegtartóztatás gyakorlata követendő, házasság pedig csak a társadalmi és biológiai nagykorúság elérésekor (20–25 év) köthető.

3. A nemi viszony sokrétű, mély szimpátia; illetve a nemi szerelem tárgyához való ragaszkodás végkifejlete.

4. A nemi aktus a két szerelmest összekapcsoló életérzések mély és bonyolult láncolatnak utolsó szeme.

5. A nemi aktus ne ismétlődjék túl gyakran. [Vagyis a szocializmus építésére szánt energiáinkat ne aprózzuk el.]

6. A szexuális tárgyat ne váltogassuk; a szexuális változatosság legyen minimális. [Pedig később a Káma-Szútra is megjelent a Szovjetunióban, természetesen illegálisan.]

7. A szerelmet monogámia és monoandria jellemezze (egy férj, egy feleség).

8. Egyetlen nemi aktus kapcsán se feledkezzünk meg a gyerek születésének lehetőségéről – de utódainkra gondolni mindig helyénvaló! [l. ehhez Ernu megjegyzését, mely szerint a későbbiekben „A proletariátus osztálytudata sehogyan sem fért össze az óvszer kultúrájával. (Ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja, létezett szovjet óvszer is!) Nem volt könnyű hozzájuk jutni, minőségük és szaguk egyáltalán nem ösztönözte használatra az embert.”]

9. Az ellenkező nemhez tartozó személyt a forradalmi munkásosztály, illetve a proletariátus lehetőségeinek vonalán kell kiválasztani.

10. Féltékenységnek nincs helye.

11. Perverz, deviáns nemi kapcsolatoknak nincs helyük.

12. A forradalom érdekében jogában áll tagjainak nemi életébe avatkozni; tanuljuk meg nemi életünket a munkásosztálynak alárendelni, úgy, hogy az azt szolgálja; anélkül, hogy ártana neki.

http://englishrussia.com/2007/09/11/stay-protected-soviet-way/

Leninhez képest Sztálin példamutatónak bizonyult szerelmi kérdésben: ő elődjétől eltérően tudvalevőleg nem tartott szeretőt, első feleségét, Jekatyerina Szvanidzét Koba száműzetése alatt a tífusz vitte el, második felesége, Nagyezsda Allilujeva öngyilkos lett. Később azonban senkit nem engedett magához közel a Gazda. Harcostársai családi életére valószínűleg nem hatottak ösztönzőleg olyan húzásai, mint amikor éppen közeli munkatársai, Kalinyin vagy Molotov feleségét csukatta le.

A tiltásoknak megfelelően a szexualitás a viccek központi témájává vált. Ezen viccek legjellegzetesebb szereplői Piroska (Красная Шапочка) és Burattino, avagy a szovjet Pinocchio. Burattinót Alekszej Tolsztoj (Tehát nem Lev Tolsztoj, akinek műveiben ugyancsak vannak szexuális utalások, melyek egyben a züllöttséget is jelentik, l. Az ördög ill. Szergij atya c. műveit) adaptálta szovjet földre (1936-ban jelenik meg a könyv, 1939-ben már filmváltozata is megjelenik, a leghíresebb filmváltozat, Burattino kalandjai, csak 1975-ben) és „a képzelet fennakadt Burattino hegyes, hosszú orrán és a teljességgel ártatlan növekmény szexuális tárggyá vált”. Ennek okán gyakran hangoztatták: „Casanova egy fejtetőre állított Burattino”. (Кто такой Казанова? Это Буратино вверх ногами.)

„Hogy a szovjet filmek nőalakjairól ne is beszéljek. Lehetett az aktivista, forradalmár, komszomolka [úttörő] vagy partizánlány, amikor a vásznon nő jelent meg, mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt. Mi történik vele? Elvileg semmi sem történt, még annak ellenére sem, hogy az a nő rendszerint seregnyi férfi között jelent meg. Ugyan mi történhetett volna? De ha csak ingujját felgyűrte, ha csak lábát a folyóban megmosta, a jelenet becsületes szovjet polgárok millióinak képzeletében azonnal szexuális tobzódásba csapott át. A szexszel egyáltalán nem lehetett viccelni. E pillanatok mintegy kollektív orgiává nemesültek, merthogy nálunk kollektív alapon működött minden.” – írja a sokadszorra idézett homo sovieticus, Ernu Vasile.

Tovább haladunk időben, felbomlasztjuk a Szovjetuniót, némi képi anyaggal is szolgálunk a témához – bár meg kell jegyezzük, ezek a képek nem korabeliek (hiszen ilyen témájú plakátok még véletlenül sem készülhettek), hanem a szovjet plakátkultúra, illetőleg az 50-es évekbeli amerikai pin-up naptárak/plakátok sajátos fúziója ihlette őket a peresztrojkát követő időszak Oroszországában. Ennek ellenére komoly érdeklődésre tarthatnak számot mint a szovjet kultúra „lebontását” megcélzó orosz konceptualizmus (legjelesebb képviselője Ilja Kabakov), ill. szoc-art egyik érdekes területe.

Továbblépünk filmes vonalon, ugyanakkor – mint azt kilátásba helyeztem – megismerkedünk egy sajátos erotikus tartalmú plakátkultúrával, demonstrálva Valerij Barikin munkásságának egy szegmensét.

http://www.etoday.ru/2010/10/illjustrator-valerij-barikin.php

http://www.netlore.ru/illyustratsii-valeriya-baryikina

Az erotikamentes filmek hosszú sorát a nyolcvanas évek végén törik csak meg a Szovjetunióban. (Egy kivétel van talán: a Satra A cigánytábor az égbe megy, ahol egy színésznő kivillantotta a mellét). Nem másról, mint A kis Vera (1988.; rend. Vaszilij Picsul) és az Intergyevocska (1989. Vlagyimir Kunyin azonos című elbeszélése alapján rend. Pjotr Todorovszkij) c. filmekről van szó.

A kis Vera c. film úgy vonult be a filmtörténetbe, mint az első szovjet film, ahol nyíltan nemi aktust mutattak (ráadásul a nő volt felül!), nem csoda hát, hogy a premierről sokan „Szégyen, gyalázat!” felkiáltásokkal távoztak, ahogy azt Jevgenyij Dodolev közli Битлы перестройки c. könyvében. Főhősünknél, a ledér Veránál szülei egy családi hajcihő során találnak 20 dollárt, amiért akkoriban valutarejtegetés miatt bizony eljárást indítottak volna ellene. Verára bátyjával, a kisvárosi szürkeségből kitört, immáron Moszkvában praktizáló orvossal próbálnak hatni szülei, ám hiába. A lány egy diszkós verekedés alkalmával megismerkedik a város Lovelace-ával, Szergejjel, aki házasodási szándékait is bejelenti idővel, viszont kiderül, hogy Szergej Vera bátyjának régi ismerőse. Egy családi vita során Vera apja késsel esik a kérőnek, így elő is áll a dilemma: amennyiben Szergej vallomást tesz, leendő apósát lecsukják. A konfliktusok sorozatának Vera gyógyszer-túladagolással próbál véget vetni, éppen betoppanó testvére a kórházból megszökött Szergejjel az oldalán megmenti életét, az apát viszont szívroham viszi el. A film problematikája természetesen túlmutatott a meztelenkedésen: a perifériára szorult átlag szovjet családok szürke, unalmas életét tárja elénk egy vidéki kisvárosban, s a brezsnyevi pangás utáni újabb enyhülés jelét mutatja.

Részlet a filmből (bár tkp. semmi nem történik, hogy az egyik kommentelőt idézzem, ez a jelenet akkoriban szinte pornószámban ment):

http://www.youtube.com/watch?v=1d4P9O7lseg
http://www.youtube.com/watch?v=Et3okgU0mVU

Nem véletlen tehát, hogy A kis Verát követően aztán más, eddig ugyancsak tiltott tematikájú filmek áradata jelent meg a szovjet filmvásznakon: bűnözésről, prostitúcióról, erőszakról szóló művek. Ebbe a sorba illeszthető az Intergyevocska c. film is, ami az első nem állami pénzből (szovjet-svéd kooprodukció) készített szovjet filmek egyike, amelyik az 1986-ig hivatalosan el sem ismert prostitúciót tárgyalja. (Bár a sztálini időkben is jelen volt, akkoriban GULAG járt érte, s így sikerült is felszámolni az intézményesített prostitúciót egy időre.)

A film központi alakja, Tánya Zajceva, polgári állásában ápolónő, emellett valutás prostituált (az intergyevocska mint eufemizmus az elbeszélés és film hatására ekkor terjed el a köztudatban), aki gyakran megfordul a forradalom bölcsőjében, Leningrádban (is) található Inturiszt Szállóban. Svéd kliense, Ed Larssen egy alkalommal feleségül kéri a lányt, aki, hogy kitörjön ellentmondásokkal terhes helyzetéből – s természetesen a nyugatra távozás reményével –, igent mond. A szovjet bürokrácia azonban útját állja: 20 éve nem látott édesapjától kell kicsikarnia egy igazolást, aki viszont 3000 rubelt kér ennek fejében. A pénz megszerzése érdekében Tányának újból áruba kell bocsátania magát, de végül sikerül kiutaznia az országból. Svédországra hamar ráun, s ottani ismerősei sem feledtetik a lánnyal múltját. Tánya ajándékokkal halmozza el édesanyját külföldről, de szeretné személyesen is újra látni. Ekkor azonban egykori „kolléganője” figyelmezteti, hogy spekulációval vádolják otthon. A nyomozók felfedik Tánya rejtett énjét a nyugdíjas tanárnő édesanyja előtt. A megtört asszony egy alkalommal nyitva hagyja a gázcsapot, s Tánya is megérzi messziről a bajt. Autóba pattan, s a reptérre vezető úton halálos balesetet szenved. A film tragikus hangulatát jól érzékelteti a film során többször is felhangzó Csavargó (Бродяга, ’По диким степям Забайкалья…’) c. orosz népdal. Érdekes adalék, hogy valutás prostitúció a film bemutatását követően (egyes korabeli szociológiai felmérések szerint, amiket persze kritikával fogadjunk) rövid időre bekerült a 10 legnépszerűbb szakma közé a moszkvai iskolás lányok körében.

Egy feledhetetlen részlet a filmből:

http://www.youtube.com/watch?v=qHtTpT62Dx8

Végül pedig térjünk át Valerij Barikin (1966- ) munkásságára, aki az amerikai pin-up naptárakat ötvözte a szovjet propagandaplakátokkal, így vizualizálva az immáron Szovjettelen Unióban a korábban „nem létező” szovjet szexualitást. A továbbiakban beszéljenek a plakátok helyettem:

 Összefoglalva : egyenjogúsítás és túlkapások (az 1920-as évek szabadossága: „pohár víz”-teória, a dolgozó nép nemi életének szabályai), Alekszandra Kollontaj, viccek, filmek, reflektálás minderre plakátok formájában a mából. Mindez, azt gondolom, jól mutatja: a Szovjetunióban volt szex, csak a nyilvánosság hiányzott belőle, ami talán nem is volt olyan nagy defektusa.

(Epilógus ) =Азбука для взрослых.  +18
http://www.raruss.ru/component/flippingbook/book/4-erotic-abc/2-abc.html
http://sadalskij.livejournal.com/1201910.html

Forradalmár, öt gyermek anyja, Lenin helyettese és szeretője: Inessza Armand neve még ma is ismeretlenül cseng, pedig a forradalmi Oroszország legbefolyásosabb asszonya volt.

1910-ben Lenin, a bolsevikok vezére feleségével, Nágyával épp Franciaországban ette a politikai száműzöttek keserű kenyerét. Persze a párizsi évek alatt sem lankadt a munkakedv, és az elvtársak rendszeresen látogatták az Avenue d'Orléans egy kis kávéházát, ahol sörözgetés után az emeleti teremben cseréltek eszmét politikáról, világról - forradalmat terveztek.

Az ősz folyamán csatlakozott hozzájuk egy gesztenyebarna hajú, zöld szemű fiatal francia asszony. Inessza Armand hosszú ideig a moszkvai francia közösség tagja volt, de menekülnie kellett a cári hatóságok elől.

Vlagyimir Iljics

Lenin, a szociáldemokrata párt "viharmadara" felett egyre gyülekeztek a sötét felhők: ekkor annyi nehézséggel találta magát szembe, mint soha előtte, ráadásul anyagi forrásai kiapadtak, és folyóirata, a "Proletárok" is megszűnt.

Talán ezért sem véletlen, hogy a művelt, négy nyelven folyékonyan beszélő és kitűnő szervezési képességekkel rendelkező Inessza hamar szemet szúrt Leninnek, és igyekezett a szervezet számára igen értékes tulajdonságait - e nehéz időkben - minél jobban kiaknázni. A közös célért folytatott lelkes munka során volt idejük arra, hogy ne csak politikai kérdésekben közeledjenek egymáshoz. Hamarosan a 40 éves férfi és a nála négy évvel fiatalabb asszony között viharos szerelem bontakozott ki.

Hosszú, hétéves közös száműzetésük alatt Armand Lenin szárnysegédje lett, akinek problémamegoldó képességére a bajban mindig lehetett számítani. Segített visszaállítani Lenin megtépázott tekintélyét és a bolsevikokat olyan csapattá kovácsolni, melynek hatalma hamarosan a cárét is meghaladta. Inessza pedig 1919-re a legbefolyásosabb nő lett Moszkvában.

Felmerül hát a kérdés, hogy néhány szaktörténészen kívül miért nem hallott szinte senki a forradalom "nagyasszonyáról". Persze a lenini imázsközpont ismeretében már koránt sincs okunk ezen csodálkozni.

Unatkozó feleségből elvtársnő

Inessza Armand egy párizsi operaénekes törvénytelen gyermekeként született, és hamar - 19 évesen - férjhez ment az igen gazdag orosz-francia textilkereskedő család legidősebb fiához, Alekszander Armandhoz. Inessza kilenc évig élvezte a fiatal gazdag feleségek gondtalan életet, miközben négy gyermeket szült. Aztán egyszer csak elhagyta férjét, és botrányos kapcsolatot kezdett férje öccsével, Vlagyimirrel, az akkor még csak mindössze 17 éves egyetemistával - és forradalmárral. (Férje mindezek ellenére hűséges maradt hozzá: egész életében anyagilag támogatta, és börtönbüntetései, illetve száműzetése idején a gyerekekről is gondoskodott. Sőt, az 1903-ban Vlagyimirtól született gyermekét később örökbe fogadta.)

Amikor Leninnel megismerkedett, Inessza már négyszer ült börtönben, és éppen egy kis északi városkából, Mezenből szökött Párizsba. Hazaérve nem sokáig örülhetett a viszontlátásnak: pár nappal később a tüdőbeteg Vlagyimir a karjaiban halt meg.

A következő évben csatlakozott Leninékhez. Először forradalmi iskolát hozott létre a Párizs melletti Longjumeau-ban - valószínűleg itt kezdődött kettejük románca is -, majd segített új szeretőjének megszervezni a Szociáldemokrata Párt prágai konferenciáját, ahol néhány ügyes taktikai húzásnak köszönhetően a bolsevikoknak sikerült megszerezniük a többséget.

Eközben egyre kevésbé lehetett titkolni az elvtárs és elvtársnő szenvedélyes vonzódását. Nágya, Lenin felesége el akarta hagyni őt, de Lenin marasztalta. Krupszkaja végül is engedett - de ragaszkodott a külön hálószobához.

Nágya Krupszkaja és Inessza tulajdonképpen barátnők voltak, összefűzte őket mély hitük, meggyőződésük a forradalomban és a feminizmusban. Ráadásul a gyermektelen Nágya sokat törődött Inessza gyerekeivel, sőt Armand halála után a fiatalabbakat örökbe is fogadta.

Lenin jobbkeze

Inessza - Lenin megbízásából - visszatért Oroszországba, hogy újjászervezze a párt leningrádi hálózatát, melyet a csendőrség folyamatos rajtaütései lassanként felmorzsoltak. Lengyel parasztlánynak öltözött, leleplezték, és 1913 végén hat hónap börtönre ítélték.

Alexander rendkívül nagy, 6500 rubeles óvadék ellenében elérte, hogy szabadlábon védekezhessen. Inesszának azonban esze ágában se volt megvárni a tárgyalást, egyszerűen megszökött, és csatlakozott az akkor Krakkóban tartózkodó Leninhez. Szerelmük ekkor került válságba.

Lenin szeretett volna - legalábbis időlegesen - véget vetni kapcsolatuknak. Inessza azonban még ragaszkodott a férfihoz, ahogy az egyetlen megmaradt leveléből is kitűnik: "Bárcsak láthatnám magát, akkor talán elviselném csókjai hiányát. Annyira boldoggá tenne, ha néha beszélhetnék magával; és még csak nem is okoznánk fájdalmat senkinek. Miért foszt meg ettől?"

Nem fosztotta meg: 1914 januárjától Lenin több mint 150 levelet írt neki. A levelekben mindig utasítások álltak, de a szöveg végén gyakran állt bűntudatról és fájdalomról, Inessza iránti odaadásról tanúskodó megjegyzés.

A háború korai éveiben közel éltek egymáshoz, és Nágya  nemegyszer írt a svájci hegyekben hármasban tett idilli sétákról. De Inessza ettől kezdve már többször ellentmondott Leninnek. Miután 1916-ban Lenin Sophie Popoff álnéven Párizsba küldte, sor került a nagy veszekedésre. Lenin nem volt megelégedve, ahogy "Sophie" a Lenin iránti támogatást építette ki a háború sújtotta Franciaországban, és ezt nem is rejtette véka alá. "Sophie" felháborodott válasza megdöbbentette Lenint. "A durva szavak semmire nem jelentenek megoldást" - írta Lenin. "Ez nem bátorít arra, hogy folytassam a levelezést."

Politikai karrier

Inessza épp idejében lépte át a határt, s így elkerülte a letartóztatást. Lenint (és Nágyát) magára hagyva visszavonult a Genfi-tó mellé, ahol Lenin levelekkel és telefonhívásokkal bombázta. Az asszony ekkor már játszott a férfival. Gyakran nem volt hajlandó válaszolni a leveleire, így Leninnek könyörögnie kellett a válaszért; máskor pedig - borsot törve az orra alá - Nágyának válaszolt.

Az 1917-es februári forradalom után azonban együtt tértek vissza Oroszországba, az ellenséges Németországon keresztül, a híres "lepecsételt vonaton". Októberben Lenin és a bolsevikok átvették a hatalmat.

A következő márciusban Inessza tagja lett a Moszkvai Szovjet Végrehajtó Bizottságának. Augusztusában, egy moszkvai gyár előtt elmondott beszéde után Lenin ellen merényletet kíséreltek meg. Élete mindössze néhány milliméteren múlt. Lenin azonnal Inesszáért küldetett.

"Ez az esemény újból egyesített bennünket; sőt, ha lehet, még közelebb hozott egymáshoz" - írja lányának Inessza. A forradalmárnő az esetnek köszönhette a Kreml szomszédságában fekvő kényelmes, nagy lakást, valamint azt, hogy ezentúl közvetlen, zárt telefonvonal kapcsolta Leninhez. (Nágya felismerte a jeleket, és ezt már nem tudta elviselni: a visszavonulást választotta. Nem maradt Leninnel annak gyógyulása alatt sem; és azonnal elhagyta a Kremlt.)

"Az Ön Leninje"

Inessza hamarosan a központi bizottság női szekciójának elnöke lett; a törvényhozásban is hatalma volt. Viszont naponta 14 órát dolgozott, ráadásul a következő két év a polgárháború, az éhínség és egy borzalmas influenzajárvány jegyében telt. A járványnak végül ő is megadta magát.

Barátnője, Poljana Vinogradszkaja, aki épp a frontról tért vissza, valósággal sokkot kapott, mikor meglátogatta. "Rétegekben állt mindenen a por. Köhögött és reszketett. A leheletével igyekezett melegíteni az ujjait."

Lenin, aki maga is nem sokkal korábban gyógyult fel, egész levélsorozatot küldött neki. Orvost küldött, aki tüdőgyulladást állapított meg. "Nagyon vigyázzon magára! A lányai minden nap hívjanak fel és tudósítsanak. Mire van szüksége? Több tüzelőre? Ételre? Ki főz magára? Válaszoljon minden kérdésemre! Az Ön Leninje."

Inessza magához tért, de a terhelés nem csökkent. Lenin ragaszkodott hozzá, pihenjen, utazzon el egy időre; végül egy kiszlovodszki szanatórium mellett döntött a Kaukázusban. Mikor azonban tudomására jutott, hogy a környező hegyekben még "garázdálkodnak a fehér banditák", azonnal intézkedett, hogy Inesszát szállítsák el onnan.

A vendégeket és az ápoltakat puskával szerelték fel, és a támadások ideje alatt sziréna hangjára gyűltek össze a párt helyi főhadiszállásán. Inessza azonban minderről semmit sem említ naplójában, helyette inkább sötét gondolatai, félelmei töltik meg az oldalakat: "Vad vágyat érzek, hogy egyedül lehessek. Fáraszt, ha beszélnek körülöttem... Vajon elmúlik-e valaha ez az érzés, a halálnak ez a mélységes érzése? Olyan furcsa, amikor mosolyognak, nevetnek az emberek. Nem maradt bennem egyetlen gyengéd érzelem, csupán a gyerekeim és V. I. [Lenin] iránt... Mintha meghalt volna a szívem.

A pártbizottság két tagját megölték, és szeptember 14-én, az általános kiköltöztetés során Inesszát katonai vonatra szállították fel. A vonatra gépfegyverrel és tüzérségi lövegekkel támadtak, de napokkal később mégis biztonságos helyre, Belszan falujába érkeztek. Inessza kiszállt, hogy tejet és tojást gyűjtsön a szanatórium egyik tüdőbajos betegének. Itt kapta el a kolerát. Kórházba vitték, de szeptember 23-án éjféltájt elvesztette az eszméletét, és a következő reggel, ahogy az orvos fogalmazott, "elhagyott bennünket".

Nyolc nappal később ólommal bélelt koporsóban, hajnalban érkezett Moszkvába. Az állomáson Alekszander, gyermekei és Lenin várta. A holttestet egész éjjel női díszőrség vigyázta. A következő nap állami ünnepség kíséretében, a Vörös téren temették el. "Lenin felismerhetetlen volt. Úgy éreztük, bármelyik pillanatban összeeshet - tudósított Alekszandra Kollontaja. - Egész testéből sütött a bánat. Mintha teljesen összement volna.. Szemei fátyolosak voltak a visszafojtott könnyektől."

Эпилог

24 сентября 1920 года Инессы Арманд не стало, она умерла от холеры в возрасте 46 лет, оставив после себя пятерых детей. В Петроград пришла срочная телеграмма: «Вне всякой очереди. Москва. ЦК РКП. Совнарком. Ленину. Заболевшую холерой товарища Инессу Арманд спасти не удалось тчк Кончилась 24 сентября тчк Тело препроводим в Москву тчк Назаров».

Похоронили Инессу Арманд на Красной площади у Кремлевской стены. На ее похоронах 12 октября 1920 года, по свидетельству Александры Коллонтай, Ленин «был неузнаваем». Он шатался, шел с закрытыми глазами. «Мы думали, что он упадет».

Другая участница траурной церемонии, Анжелика Балабанова, вспоминала: «Я искоса посматривала на Ленина. Он казался впавшим в отчаяние, его кепка была надвинута на глаза. Всегда небольшого роста, он, казалось, сморщивался и становился еще меньше. Он выглядел жалким и павшим духом. Я никогда ранее не видела его таким». Балабанова сказала, что глаза Ленина «казалось, исчезли в болезненно сдерживаемых слезах».

«Не только лицо, весь облик Ленина выражал такую печаль, что никто не осмеливался даже кивнуть ему. Было ясно, что он хотел побыть наедине со своим горем. Всякий раз, как движение толпы напирало на нашу группу, он не оказывал никакого сопротивления толчкам, как будто был благодарен за то, что мог вплотную приблизиться к гробу». У кремлевской стены он возложил венок из белых гиацинтов, на черной ленте было написано: «Тов. Инессе от В. И. Ленина».

«Боюсь, – писала Крупская, – чтобы смерть Инессы не доконала Володю, – он плачет и смотрит в одну точку».

Крупская и Ленин взяли под свою «опеку» детей Арманд. Ее дочь Варвара Арманд рассказывала: «После смерти моей матери Владимир Ильич и Надежда Константиновна взяли над нашей семьей шефство. Мы постоянно ходили к Надежде Константиновне. Иногда на 3–5 минут приходил Владимир Ильич. Он не садился, а быстро ходил по комнате, включался в наш общий разговор, даже если мы говорили о пустяках, оживляя его своей шуткой, расспросит немного и уходит работать. Иногда мы пили чай вместе»…

Один из знакомых Надежды Крупской отмечал: «Нельзя не отметить проявленное потом Крупской, совершенно особое, мужество самозабвения. Под ее редакцией вышел сборник статей, посвященных «Памяти Инессы Арманд», и ее портрет и теплые строки о ней она поместила в своих воспоминаниях… Далеко не всякая женщина могла бы так забыть себя…»…

Ленин умер 21 января 1924 года – в возрасте 53 лет в подмосковном имении Горки, всего 4 года спустя после смерти Инессы Арманд и 6 лет после революции, которой посвятил всю свою жизнь. Официальная причина смерти – кровоизлияние в мозг, которое стало последствием покушения на него Фанни Каплан 30 августа 1918 года.

Крупская же дожила до 1939 года и скончалась в возрасте 70 лет, пережив супруга на 15 лет. После смерти она была кремирована и захоронена в Кремлевской стене. Говорят, что после смерти Ленина, она настаивала на том, чтобы его похоронили рядом с Инессой Арманд…