Edmund Husserl

Husserl sea la última cartesiana moderna

Primera parte (Húngaro)

Edmund Husserl,  German philosopher

Tájékoztató irodalom

HUSSERL MŰVEI

Husserl műveinek összkiadása: Edmund Husserl, Gesammelte Werke
(Husserliana), Den Haag: Martinus Nijhoff, 1950 óta folyamatosan.

Magyar nyelven: Edmund Husserl, Válogatott tanulmányai, Budapest:
Gondolat, 1972.  

HUSSERLRA VONATKOZÓ IRODALOM

Magyar nyelvű irodalom

Enyvvári Jenő, „Benno Erdmann: Logik", Athenaeum, XVIII. (1909)Enyvvári Jenő, „Metakritikai jegyzetek a logikai objectivizmus problé-

májához", Athenaeum, XVIII. (1909) 

Enyvvári Jenő, „Egy phaenomenologiai adottságosztályról", Athenaeum,
XX. (1911) 1. füzet. 

Enyvvári Jenő, „Adalék az ideatio phaenomenologiájához", Athenaeum,
XX. (1911) 2. füzet. 

Enyvvári Jenő, „A phansikus (phaenomenologiai) adottságok lényegis-
meretéhez", Athenaeum, XXI. (1912) 2-3. füzet. 

Enyvvári Jenő, „Husserl tiszta phaenomenológiája és a phaenomenologiai
módszer", Athenaeum, XXII. (1913) 4. füzet. 

Enyvvári Jenő, „Edmund Husserl: Logische Untersuchungen", Athe-
naeum, 1914/4. .

Varjas Sándor, „Az észrevevés fenomenológiája", Athenaeum, Új fo-
lyam III. (1917) 

Szemere Samu, A jelenkori filozófia főbb irányai, Budapest: Lantos, 1923.

Szilasi Vilmos, „Edmund Husserl", Nyugat, 1930. I. 

Vajda György Mihály, „Fenomenológiai szemlélet az irodalomtudo-
mányban és az irodalomban", Állandóság a változásban. Tanulmányok.
Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1968. (Eredetileg:
Helikon, 1966/3.)

Vajda Mihály, Zárójelbe tett tudomány. A husserli fenomenológia tudo-
mány/elfogásának bírálatához. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1968.

Vajda Mihály, A mítosz és a ráció határán (Edmund Husserl fenomeno-
lógiája). Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 1969.

Nyíri Kristóf, „Az osztrák platonizmus Bolzanótól Husserlig", A Mo-
narchia szellemi életéről. Filozófiatörténeti tanulmányok. Budapest:
Gondolat Könyvkiadó 1980. 108-132. o. (Eredetileg: Világosság,
1972/8—9. és 12. sz.)

Rózsahegyi Edit, „Husserl és a történelem problémája", Kézirat, meg-
jelenés alatt a Magyar Filozófiai Szemle 1981/2/4. számában.

Idegen nyelvű irodalom

Th. W. Adorno, Zur Metakritik der Erkenntnistheorie. Studien über

Husserl und die phánomenologischen Antinomien. Frankfurt a. M.:

Suhrkamp Verlag, 1970. (Eredetileg: Stuttgart: 1956.)
A. Diemer, Edmund Husserl. Versuch einer systematischen Darstellung

seiner Phanomenologie. Meisenheim am Glan: 1959.
E. Fink, „Husserl", Philosophen-Lexikon. Handwörterbuch nach Perso-

nen. L A-K. Berlin: 1949. (Husserl által autorizált lexikon-címszó;

a lexikont kiadta: W. ZiegenfuB.)
M. Farber, The Foundation of Phenomenology. Edmund Husserl and

the Questfor a Rigorous Science ofPhilosophy. Albany: State Univer-

sity of New York Press, é. n. (Eredetileg: Cambridge/Mass.: 1943.)
P. Janssen, Edmund Husserl. Einführung in seine Phanomenologie. Frei-

burg-München: Verlag Kari Alber, 1976.
W.  Iilemann, Husserls  vor-phánomenologische  Philosophie,  Leipzig:

Verlag von S. Hirzel, 1932.
H. B. MoTpomHHOBa, npUHUUinu u npomwopemn tfeuoMeHO/iozmecKoü

$moco&uu. MocKBa: BHcmaa mKona, 1968.
A. D. Osborn, Edmund Husserl and His Logical Investigations. Cam-
bridge/Mass.: 1949.
P. Ricoeur, „Husserl und der Sinn der Geschichte", a H. Noack által

szerkesztett Husserl c. kötetben, Darmstadt: 1973.
K. Schuhmann, Husserl-Chronik, Denk- undLebensweg Edmund Husserls.

Den Haag: Martinus Nijhoff, 1977.
R. Sokolowski, Husserlian Meditations. Den Haag: Martinus Nijhoff,

1968.
H.  Spiegelberg, The Phenomenological Movement  1-2. Den Haag:

Martinus Nijhoff, 1960.
W. Szilasi, Einführung in die Phanomenologie Edmund Husserls, Tübingen:

Max Niemeyer Verlag, 1959.
Joseph J. Kockelmans, A First Introduction to HusserVs Phenomenology*

Louvain: E. Nauwelaerts - Duquesne University Press, 1967.

Életrajz

Edmund Husserl a Monarchia-beli Prostějov született 1859. április 8~án német ajkú zsidó szülők gyermekeként. Alsó- és középfokú iskoláit szülővárosában, majd Bécsben és Olmützben végezte. Érettségije után matematikai, fizikai és csillagászati kollégiumokat kezdett hallgatni a Lipcsei Egyetemen. Idővel érdeklődése szinte kizárólag a matematika felé fordul: Bécsbe, majd Berlinbe megy ilyen irányú tanulmányok folytatására. 1883-ban rövid ideig a világhírű matematikus,

Weierstrass tanársegéde lesz.
1884-től ismét Bécsben találjuk: Franz Brentanót, az akkori Bécs szellemi és társasági életét oly nagy izgalomban tartó filozófust hallgatja. Brentano fordítja Husserl érdeklődését végleg a filozófia felé, s az ő ajánlásával habilitál 1887-ben Carl Stumpf-nál

Carl Stumpf

a Hallei Egyetemen. Halléban Husserl - miután áttért pro-
testáns hitre - feleségül veszi Malviné Steinschneidert,

Steinschneider/Husserl Family

akitől három gyermeke születik. Ugyanitt írja meg Philosophie der Arithmetik c. művét, valamint a nevét ismertté tevő Logische Untersuchungení. 1900-ban Vilmos császár kinevezi „rendkívüli tanárnak" a Göttingeni Egyetemre. Itt - ahol 1906-tól kezdve már „rendes tanárként" ad elő - kezdi meg az utóbb transzcendentálisfenomenológiának nevezett filozófiai rendszer elméleti kiépítését, melynek első jelentősebb dokumentuma az Ideen zu einer reinen Phánomenologie und phánomenologischen Philosophie lesz (1913). Itt, Göttingenben veszi kezdetét a köré csoportosuló tanítványok tevékeny részvételével, valamint önálló filozófiai évkönyv alapításával az ún. fenomenológiai mozgalom, mely Husserl 1916-os, a Freiburgi Egyetemre történő kinevezése után nemzetközi méretűvé szélesedik. A freiburgi évek gondolati fejlődését összegző művek - a Formaié und Transzendentale Logik és a Méditationes Cartésiennes - érdekes módon már csak Husserl 1928-as nyugdíjba vonulása után láttak napvilágot. Utolsó művét, a Die Krisis der europáischen Wissenschaften und die transzendentale Phánomenologie-í töredékesen hagyta az utókorra. 1938. április 27-én halt meg; hamvai a Freiburg melletti Günterstal temetőben nyugszanak.

I. Útban a filozófia felé

TÁRSADALOMTÖRTÉNETI VISZONYOK
A MONARCHIÁBAN

A városka, ahol Edmund Gustav Albrecht Husserl született 1859. április 8-án, alig 16 kilométerre fekszik Olmütztől, Észak-Morvaország egyik ipari, kereskedelmi és közlekedési központ-jától. Mai nevén Prostéjov, eredeti nevén ProJÖnitz, a 19. század-ban a felbomlóban lévő Habsburg Monarchia virágzó városkája volt.

    A 13. század óta különböző foglalkozásokat űző német polgárok lakták. A Husserl család is régi iparos- és kereskedő-család volt, Edmund apja, Adolf Husserl (1826-1882) vászon-s rövidáruval kereskedett, s feleségével, Julié Selingerrel (1834-1917) együtt a helybeli zsidó hitközség kötelékébe tartozott. Edmund nem készült filozófusnak, sőt, a filozófiát később, mikor már kinevezett rendes professzor volt, sem tekintette foglalkozásának, így nem tekinthetünk el azoknak az erőknek, impulzusoknak a számbavételétől, melyek őt, szinte akarata ellenére, filozófussá tették. Mégpedig nem is akármilyen filozófussá! Amikor a nyugati filozófus-kutatók a második világháború után megrendezték első kongresszusukat, az előkészítés során Descartes, Pascal és Husserl neve merült fel olyan névként, mely fémjelezhetné a nyugati filozófia tradícióit. És valóban, ami Husserlt illeti, aligha akad polgári filozófus a 20. században, aki teljesen kivonhatná magát filozófiájának - közvetlen vagy közvetett - hatása alól. Hogy ez a kivételes filozófiateremtő erő nemcsak Husserl egyéni képességeinek volt köszönhető, hanem a filozófus szubjektuman kívül eső objektív köiülméiiyiki:'l r, |ól látható már abból is, hogy a husserli filozófia nem egymagában, nem elszigetelten, hanem más kivételes kulturális él izelleml teljesítmények hihetetlenül gazdag sorában, ezektől körülvéve születeti meg. Érdekes, ám távolról sem véletlen, hogy akárcsak Husserl, a soknemzetiségű Habsburg Monarchia történelmi államalakulatában született az író Franz Kafka, Arthur Schnitzlei, Róbert Musil, Franz Werfel, Kari Kraus, Stephan Zweig, Hermann Broch, Ödön von Horváth, a költő Hugó von Hofmannsthal, Rainer Maria Rilke, a zeneszerző Anton Bruckntor, Oustav Mahler, Hugó Wolf, Bedfich Smetana, Arnokl Schönberg, Antonin Dvofák, a közgazdász Carl Menger és tanítványa, Eugen Böhm-Bawerk, a festő Oskar Kokoschka, a filozófus Ernst Mach, Fritz Mauthner, Ludwig Wittgenstein, Franz Brentano, Sigmund Freud, Lukács György, Ottó Neurath, Moritz Schlick, Ludwik Gumplowicz, Mannheim Károly, Szilasi Vilmos, Hauser Arnold, a politikus és filozófus TomaS G. Masaryk.

   Ha meg akarjuk érteni, mik voltak azok a tényezők, melyek ezt a párját ritkító kulturális és szellemi felvirágzást előidézték, aligha tekinthetünk el attól, hogy egy pillantást vessünk e teljesítmények közös alapjára, a Habsburg Monarchia történelmének sajátosságaira.

   A birodalom, abban a formájában, ahogy rányomta bélyegét Közép-Európa egész újkori történelmére, 1526-ban, II. Lajos mohácsi eleste után jött létre, amikor is a nem sokkal korábban kötött Habsburg-Jagelló házassági szerződés szerint mind Magyarországnak a török által el nem foglalt területei, mind pedig
a cseh korona országai - a Cseh Királyság, a Morva Őrgrófság, a Sziléziai Hercegség, Alsó és Felső Lusatia (Luzsice) - I. Ferinánd Habsburg uralkodóra szálltak. Ez az esemény csak egyike azoknak a lépcsőfokoknak, melyeken a Habsburg dinasztia a német uralkodói családok közül európai befolyású, igen kierjedt érdekeltségű uralkodói házzá emelkedett. A Habsburgoknak ezt a jelentőségét mutatja, hogy a Német-Római Bírodlomban a 15. századtól folyamatosan - eltekintve az 1740 közé eső rövid időszaktól - ők töltik be a császár tisztét. A dinasztia egész arculatát a nagyságra való törekvés alakította ki.
„Tartós céljuk az volt, hogy nagyságban éljenek; az eszméket, akárcsak a népeket uralkodói házuk nagysága érdekében használták fel. Innen adódik, hogy készek a kísérletezésre... Eszméket, területeket, módszereket változtattak, szövetségeket kötöttek és bontottak fel, államférfiakat neveztek ki és bocsátot-
tak el, valahányszor a dinasztia érdekei úgy kívánták. Csak a »Fenséges Ház« maradt állandó" - írja a kiváló angol történész, A. J. P. Taylor.

   1526-ot követően a Habsburgok osztrák ága nagyszabású történelmi kísérletbe kezdett: megpróbálta a gazdaságilag, társadalmilag, történelmileg nagyban különböző tartományokat és országokat az uralkodó család uralma alatt álló egységes monarchikus birodalommá alakítani. E kísérlet, mely több mint három évszázadon át folyt, egyaránt produkált mélyreható eredményeket és látványos kudarcokat is. Ez utóbbiak mindenekelőtt a különböző népek meg-megújuló rendi autonómia-törekvéseiben, s e törekvések sikereiben öltöttek testet, és nagyban hozzájárultak a birodalom időről időre jelentkező válságperiódusaihoz. Az első ilyen jelentősebb válság a cseh nemesség 1618-as elszakadási kísérletének idejére esett. A cseh nemesek felkelését csak mintegy két év elteltével, a katolikus liga hatékony segítségével sikerült a fehérhegyi csatában elfojtani, s ezzel a szinte már szét is esett monarchiát föltámasztani. A fehérhegyi csatát követően a cseh korona országait besorolták az örökös tartományok közé, s a felkelő cseh nemesség huszita hagyományokat idéző protestantizmusával szemben megsokszorozott erővel lépett fel az ellenreformáció barokk kozmopolitizmusa. Az 1620-as győzelem azonban - mint Taylor írja - csak „az abszolutizmus és nem a centralizáció győzelme volt". Márpedig éppen a centralizáció, az egységes és jól működő államgépezet és közigazgatás jelentette volna a birodalom tényleges egységét. Ez a központi állam nem jöhetett létre az 1627-es rendelet által törvényesített rendi országgyűlésre támaszkodva, lévén, hogy ennek jogköre szinte kizárólag az adók megszavazására terjedt ki. A birodalmi centralizáció sokkal inkább az egyre erősebbé váló városi polgárságra támaszkodhatott.

A városok szinte az egész Monarchiában, de különösen a cseh országrészekben németek voltak. E körülmény a cseh királyok ipartelepítő politikájának eredménye volt. Az I. Pfemysl Ottokár (1197-1239) idejében megindult, privilégiumok egész sorára épülő ún. „német jogú" telepítések azonban olyan következménnyel jártak, melyre akkor még senki sem gondolhatott. Azzal ugyanis, hogy e telepítések elzárták az utat a csehek lakta területeken a saját nemzeti polgárság kialakulása elől.
Nem mintha bárki vagy bármi megakadályozta volna, hogy cseh parasztok a városba költözzenek, és ott műhelyt vagy boltot nyissanak. Akadtak is ilyenek szép számmal, az iparossá felemelkedő cseh parasztok azonban egy-két nemzedék alatt maguktól elnémetesedtek, s így nem alkothatták a nemzeti polgárság kezdeményeit. Az önálló cseh nemzeti burzsoáziát az ipari forradalom teremtette meg. Egészen addig csehek és németek között nem alakult ki nemzeti ellentét. Az, hogy valaki német, inkább társadalmi helyzetet jelentett, semmint nemzeti hovatartozást. így látták ezt maguk a német polgárok is, akiktől a nemzeti érzés, még inkább pedig a nacionalizmus ez idő tájt teljesen idegen volt, nem lévén olyan egységes, létező „Németország", melyhez kötődhettek volna. A csehek nemzeti érzése sem állt még a modern értelemben vett nacionalizmus szintjén. „A cseh nemesek felhasználták Hus nevét és dicsőítették a cseh nemzetet, valójában azonban sohasem léptek tovább az adófizetés megtagadásánál" - írja Taylor.3 A Habsburgok politikája sem képviselt nemzeti érdekeket, „uralmuk szellemét nem azonosították a német szellemmel... Sohasem szándékoztak alattvalóik nemzeti egyéniségét megváltoztatni, erre kísérletet sem tettek" - írja C. A. Macartney.

   A legmegfelelőbb társadalmi réteg, melyre a 17. századtól kibontakozó birodalmi centralizáció támaszkodhatott, érthető okból a városok német polgársága volt. Gazdasági felemelkedésükkel párhuzamosan állandóan növekedett részük a birodalom adóbevételeiben, kulturális színvonaluk lehetővé tette számukra hogy mindenki másnál jobban megállják helyüket az állami hivatalokban, a nemzeti érzés hiánya miatt kiválóan azonosulni tudtak az összállam nemzetek feletti osztrákságával, és végül, a közigazgatási centrumokban - a nagyobb városokban - az egész birodalomnak szinte minden pontján egy és ugyanazon nyelvet beszélték, a németet, amely ebben az értelemben természetes államnyelv volt, tudniillik magának az államnak a nyelve.

   A Habsburg-ház és a birodalom különböző tartományaiban élő német polgárság szövetségén nyugvó politikai egyensúlynak csak a 19. században lejátszódó gazdasági és társadalmi változások vetettek véget. A demográfiai átalakulás, mely már a 18. század végén megkezdődött, s a 19. században szinte megszakítás nélkül folytatódott, s melynek során a Monarchia egyes területeinek lélekszáma átlagosan mintegy kétszeresére emelkedett, jó alapokat teremtett a gazdasági élet szerkezetváltozásaihoz. A napóleoni háborúk után, 1815-től kezdődően, az Angliára vonatkozó kontinentális zárlat megszűnésével megindult az angol tőke nagymértékű beáramlása a kontinensre, mindenekelőtt francia és német területekre. A tőkének ez a hirtelen megjelenése - mely a Monarchia egyes vidékein különböző mértékben és főként német közvetítéssel történt - nagy mennyiségű olcsó munkaerővel találkozott össze, amit a következő évtizedekben még tovább növelt a mezőgazdaság kapitalista átszervezése és vele párhuzamosan a kisbirtokosok tönkremenetele. A nincstelenek e megnövekedett tömege a városokban gyűlt össze, és a városok lettek a tőkebeáramlás során megindult kapitalista fejlődés központjai is. Cseh- és Morvaországban ez a folyamat különösen nagy ütemben játszódott le, s korábban ismeretlen társadalmi ellentéteket eredményezett, melyek azután alapjaiban megváltoztatták nemcsak az országrész politikai arculatát, de kihatottak a birodalom egészének további sorsára is.
   A lakosság városokba irányuló mozgása ugyanis jelentősen módosította azok nemzetiségi összetételét. Míg korábban a városokat csaknem teljesen németek lakták, a 19. században egyre növekszik a cseh lakosok aránya. Jól példázza ezt Prága: míg 1815-ben 50 000 német és 15 000 cseh lakta, 1856-ban 73 000 német és 50 000 cseh, 1880-ban pedig 30 000 német és 126 000 cseh.

   A cseh lakosság nagyobbik része a munkásosztályt gyarapította,
kisebbik, ám nem elhanyagolható része viszont az önálló cseh burzsoáziát jelentette. A gazdasági hatalom döntően még mindig a német polgárság kezében összpontosult, ám nyilvánvalóvá vált, hogy a cseh őslakossághoz képest a németek elenyésző kisebbségben vannak. Márpedig az államszervezet, a közigazgatás, az iskolák, az újságok, a színjátszás stb., mind kizárólag a németek politikai és kulturális életterét jelentették. Ennek az ellentmondásnak a megszüntetésére indult meg az a most már egyértelműen nemzeti mozgalom, mely a történetírásban a „cseh nemzeti ébredés" elnevezést nyerte. Nyelvészeti, tudományos, irodalmi és kulturális mozgalomként indult, a század közepére azonban határozott politikai jelleget öltött. Fő céljának a birodalom föderalisztikus átszervezését tekintette, s ezzel párhuzamosan olyan rendszer kialakítását, melyben cseh területeken a vezető szerepet a cseh polgárság játszaná. A mozgalom eredményei kiélezték a nemzeti ellentéteket a cseh és német polgárság között. A cseh polgári nacionalizmusnak külön erőt adott az, hogy maga mögött érezhette a cseh tömegeket, elsősorban a városi proletariátust: ezek nincstelenségük és alávetettségük okát nem a kialakuló tőkés viszonyok természetében, hanem magukban a tőkésekben látták, akiknek döntő többsége a 19., de még a 20. században is német volt. A németek ezzel szemben csak a birodalmi centralizációra támaszkodhattak, mely a század második felétől állandó válságban volt, s így maga is rá volt utalva a német polgárok támogatására. Ez a kapcsolat, mely már évszázadok óta létezett, és a birodalom összetartásának fő ereje volt, a 19. században nemzeti elemekkel és ellentmondásokkal színeződött. A modern nemzeti államok létrejöttének korában a szerte Európában, különböző államalakulatokban élő németek sajátos nacionalizmust alakítottak ki. Ellentétben például a csehekkel vagy a magyarokkal, a németek számára - mint már említettük - nem létezett olyan egységes „Németország7, melyhez nemzettudatuk köthette volna őket. (Hogy ilyeni igény létezett, azt jól mutatja a német egység megvalósítására irányuló törekvések és harcok egész sora.) Ez a helyzet kérdésessé tette, milyen hazának is legyen híve a német hazafi. Az egyik fő lehetőség éppen az Ausztria vezette nagynémet egység volt, szemben a porosz vezetéssel létrejövő, Ausztriát kizáró kisnémet egy séggel. Sokáig az első lehetőség megvalósulása látszott valószínűbbnek. Ez az ausztriai németek nemzettudatát sajátos vo-
násokkal ruházta fel. Ebben az esetben ugyanis éppen az osztrák főhercegek és uralkodók állama, a Habsburg Monarchia jelentette volna a nagynémet hazát, melyhez a németség nemzeti érzése kapcsolódhatott volna, s maguk az itt élő németek németségéről nem lett volna értelme beszélni, mikor a német nemzet éppen az osztrákoktól kapta volna a nevét. Az ausztriai németek, akik 1848-ban szerte kitűzték a német egységet jelképező háromszínű lobogót, és elküldték küldötteiket a Frankfurti Parlamentbe, nem annyira magukat tekintették német hazafiaknak, mint inkább a számos német fejedelemségből Frankfurtban összegyűlt küldötteket egy jövőbeli nagy Ausztria - értelemszerűen osztrák - nemzetgyűlésének.

   Amikor pedig mindezek után a német egység mégsem osztrák vezetéssel valósult meg, sőt, a létrejött egységes Németország Ausztriát kizárta magából, az ausztriai németek nemzettudata mély válságot élt át. Már létezett az egységes európai Németország, de az nem az ő országuk volt. Nemzeti érzésük alapja maradt ami volt, az osztrákság. Ez azonban nem alkothatta nemzeti érzések és kötődések alapját, lévén, hogy mást nem is fejezett ki, mint a Habsburgok összbirodalmát, azt az erőt, mely a különböző nemzeteket egy kötelékbe fogta össze. Az osztrák nemzettudat e hasadása - más, korábban említett ellentmondások mellett - lényeges motívuma lett annak az általánosabb válságnak, mely a Monarchia szellemi életét a 19. század utolsó negyedében és a 20. század első évtizedében hatalmába kerítette, és amely a tudományos és művészeti élet már említett páratlan felvirágzását létrehozta. Ehhez járult még - és ez esetünkben nem elhanyagolható - az ausztriai zsidók problémája.
   A problémát természetesen nem a zsidók jelenléte okozta, lévén, hogy nyelvükben, szokásaikban, politikai eszméikben szinte teljesen azonosultak annak a népnek nyelvével, szokásaival stb., amellyel együtt éltek. A zsidókérdés jellegzetesen az európai polgári fejlődés produktuma, s mint ilyen, azzal függ össze, hogy különféle okokból, melyekre itt nem tudunk kitérni, a tőkés fejlődés, felhalmozás élén Európában a zsidóság jár.

   Az antiszemitizmusban megnyilvánuló sajátos nacionalizmus így egyszerre két irányban is módosítja azon népek nemzettudatát, amelyeknél jelentkezik. Egyrészt, mivel a zsidók az esetek többségében annak a népnek magasan kulturált képviselői, mely őket az adott esetben kitaszítja magából, az antiszemitizmus - önpusztító attitűd, másrészt a zsidóság nemzeti hovatartozást illető azonosságtudatát is megrendíti, mint ahogyan ez történt a 19. század nyolcvanas éveinek Cseh- és Morvaországában is. Itt a zsidó-nem-zsidó ellentét a már említett cseh-német ellentétet még áttekinthetetlenebbé bonyolította. A németség-tudatukban megrendült németek még a saját meghasonlottságukat leginkább, a legmagasabb színvonalon és legtudatosabban átélő és kimondó részüket is, tudniillik a német zsidóságot, kizárták magukból. Az ausztriai német zsidók pedig kétszer veszítették el németségüket; egyszer az osztrák németekkel együtt, egyszer meg, mikor ezek kirekesztették őket magukból.

   Mindezek a társadalmi ellentmondások, melyek a 19. század végére felhalmozódtak és egymásra torlódtak a Monarchia történetében, s hozzájárultak tannak válságához, majd később bukásához is, sokszorosan meghatározták, befolyásolták annak a Husserlnak szellemi és érzelmi fejlődését, aki gyermek- és ifjúkorát a Monarchia különböző részeiben töltötte. Ez teszi érthetővé, hogy - jóllehet minden jelentősebb művét már Németországban írta - filozófiája, mint ahogy egész gondolatvilága is, a Monarchia eszmetörténeti tradícióihoz kapcsolódik, azokból nő ki. Mint az egzotikus növény, melyet új talajba ültetnek, úgy befolyásolja Husserl gondolkodói fejlődését, hogy 1887-től élete végéig Németországban él és dolgozik: érzékeli a talaj minőségét, reagál annak változásaira, de maga a növény alapjában változatlan marad.

GYERMEK- ÉS IFJÚKOR, ISKOLÁK

   Az elemi iskolát Husserl 1869-ben, szülővárosában fejezte be. Alig múlt 10 éves, mikor gimnáziumba íratták, először Bécsben a Leopoldstádter Realgymnasium, majd később Olmützben a Deutsches Obergymnasium tanulója lett. Itt tett érettségi vizsgát 1876. június 30-án. A fiatal Husserl nem volt kiváló tanuló, érdeklődést pedig éppen csak a reáltárgyak - különösen a matematika és a fizika - iránt mutatott, ezekben azonban észrevehetően kitűnt társai közül. Alighanem ez volt az oka, hogy a család úgy döntött: a középső fiút egyetemre küldi tanulni, így került Husserl még érettségije évében, 1876-ban Lipcsébe, ahol az ottani egyetemen matematikát, fizikát és csillagászatot hallgatott, és csak mellékesen - noha éppen a kor legenciklopédikusabb tudósánál, Wilhelm Wundtnál - filozófiát.
   Jóllehet érdeklődését a filozófia iránt nem a lipcsei évek keltik fel, az itt töltött időszak mégis jelentős az ifjú Husserl pályáján. Olyan kiváló természettudósok, matematikusok és filozófusok veszik körül, és tartoznak szűkebb vagy tágabb ismeretségi köréhez, mint az asztrofizikus Friedrich Zöllner, a matematikus és később herbartiánus filozófus Moritz Wilhelm Drobisch, Max Heinze, a filozófiatörténész, aki alig egy éve érkezett Königsbergből, s 1876-ban újabb kiadásra készíti elő és dolgozza át Friedrich Ueberweg ismert filozófiatörténeti munkáját, a Grundriss der Geschichte der Philosophiet; egy teljes éven át itt magántanár Richárd Avenarius, aki - mielőtt még 1877-ben Zürichbe költözne át - megírja és közzéteszi első nagyobb munkáját, a Philosophie als Denken der Welt gemafí dem Prihzip des kleinsten Kraftmaflest, mely akárcsak Mach műve, Az érzetek elemzése, a 20. század első évtizedében tesz szert népszerűségre. Ide érkezik meg Bécsből friss filozófiai doktorátussal az ugyancsak moráviai születésű fiatal Tomas G. Masaryk is, akivel Husserl szoros barátságot köt. Masaryk, aki nemrég készítette el Platónról szóló disszertációját, mielőtt Lipcsébe jött volna, Bécsben az akkoriban igen népszerű Franz Brentanót hallgatta, s ezt tanácsolta barátjának is. Husserl azonban ekkor még mindig kevésse érdeklődött filozófiai kérdések iránt, s 1878-ban úgy döntött, hogy inkább Berlinbe megy át matematikai tudását elmélyíteni. A berlini Friedrich Wilhelm Egyetemen ekkor olyan világhírű matematikusok adtak elő, mint Leopold Kronecker, Ernst Eduárd Kummer és Kari Theodor WeierstraB.    A Berlinben eltöltött év mégsem csak matematikai tudásának további fejlődését hozta Husserl számára. Itt kezdett először - nem utolsósorban Friedrich Paulsen pszichologisztikus előadásainak ösztönzésére - filozófiai kérdések iránt komolyabban érdeklődni. Továbbra is matematikával foglalkozik, 1881-ben Bécsbe megy matematikai tanulmányai folytatására, sőt 1882-ben ugyanitt matematikai doktorátust is szerez Leo Königsbergnél, Beitrage zur Theorie der Variationsrechnung című disszertációjával. Ezt követően WeierstraB hívására Berlinbe utazik, és a nagy matematikus tanársegéde lesz. Alighanem már ekkor érlelődik benne az elhatározás, hogy visszatérjen Bécsbe Brentano előadásait hallgatni. így, mikor 1883-ban WeierstraB, betegsége miatt, abbahagyja előadássorozatát, Husserl megragadja az alkalmat, és Bécsbe költözik. Itt - kötelező katonai szolgálatának letöltése után - megkezdi Brentano előadásainak látogatását. „Először puszta kíváncsiságból látogattam ezeket - írja visszaemlékezé- seiben -, hogy hallhassam egyszer azt az embert, aki az akkori Bécsben annyi szóbeszédre késztette az embereket, akit egyesek a legmagasabbra értékeltek és csodáltak, mások pedig (és nem is kevesek) mint álcázott jezsuitát, mint simaszavű szónokot, mint szélhámost, szofistát és skolasztikust szidalmaztak."

ÚTBAN A FILOZÓFIA FELÉ. BRENTANO

Brentano ekkorra már, a kor filozófusai között, kétségkívül nem akármilyen életpályát mondhatott magáénak. Délnémet nemesi család sarjaként született 1838-ban, iskoláit Aschaffenburgban, Münchenben, Berlinben, Münsterben végezte, s 1862-ben szerzett filozófiai doktorátust Tübingenben. Ugyanebben az évben rövid időt a grazi dominikánusoknál töltött. Itt szerzett benyomásai indították arra, hogy teológiai tanulmányokat folytasson, előbb Münchenben Ignaz Döllingernél, majd Würzburgban a teológiai szemináriumon. 1864-ben pappá szentelték, majd kinevezték rendkívüli tanárnak a Würzburgi Egyetemre, ahol hét évig tanított. Konfliktusa a katolikus egyházzal 1869-ben kezdődött, a pápai tévedhetetlenség dogmájának kimondásakor.
   E nevezetes esemény volt az első azon okok sorában, melyek őt a hittételek felülvizsgálatára késztették és elvezették a papi rendből való 1873-as nevezetes kilépéséig. Ugyanekkor köszön le würzburgi egyetemi tanári állásáról is. 1874-ben az Auersperg kormány vallás- és oktatásügyi miniszterének, Kari von Stremayrnak a hívására Bécsbe költözik, ahol a filozófia rendes tanárának nevezik ki. Helyzete itt is ellentmondásos, míg hitehagyott papként ki van téve az egyházi körök állandó támadásának, addig a bécsi értelmiség és egyetemi hallgatóság is bizalmatlanul fogadja, mivel a jezsuiták titkos ügynökét látja benne.
   E kettős bizalmatlanság dacára Brentano rövid idő alatt komoly tudományos tekintélyre tesz szert Bécsben, nem utolsósorban kiváló előadói képességének s személyisége megnyerő vonásainak következtében. Nem árthat e tekintélynek az sem, hogy 1880-ban a klerikális befolyás növekedésével kénytelen megválni rendes tanári állásától, illetve azt magántanári megbízással cserélni fel.Brentano hatását később jelentős munkásságot kifejtő tanítványainak egész sora mutatja. Még Würzburgban hallgatta őt Carl Stumpf, akivel azután Husserl is közvetlen kapcsolatba került, tanítványa volt Sigmund Freud, Anton Marty, T. G. Masaryk, Alexius Meinong és 1884-1886 között maga Husserl is. Stumpf és Husserl visszaemlékezéseikben egybehangzóan állítják, hogy a tanítványokat elsősorban a mester filozófiájának radikalizmusa ragadta magával. Brentano fellépett a tudományos elméletekben fellelhető ködképek ellen, s a „filozófia egyetemes forradalmát, pontosabban: alapvető reformját" tűzte ki célul. Miközben e reformot próbálja végbevinni, elveti a korabeli német tudomkori filozófusok, a német pszichologisták és angol empiristák gondolatrendszeréből. „Külön nemzeti pszichológia" - írja fő műve, a Psychologievom empirischen Standpunkte előszavában -, „mégha ez német volna is, éppoly kevéssé létezhet, mint német

igazság. Ezért van, hogy munkámban nem kevésbé vettem figyelembe a mai angol filozófusok kiemelkedő teljesítményeit, mint a németekéit." Az angol empirizmus hatása elsősorban John Stuart Mill művein keresztül érvényesül Brentano filozófiájában.
   Ő győzi meg arról, hogy a tudományos filozófia számára az egyedüli alapot a pszichológia szolgáltatja. Természetesen előbb ennek a pszichológiának ki kell nőnie a gyermekbetegségeiből, egységessé és következetesen tudományossá kell válnia. Csak ilyen pszichológia alapozhatja meg az olyan komolyabb metafizikai kérdések végleges megoldását, mint amilyen a test és a lélek viszonyának, a lélek halhatatlanságának a kérdése. Brentanoörekvése ezért az volt, hogy éppolyan biztosan álló szilárd tudománnyá alakítsa a pszichológiát és erre ráépítve a filozófiát, mint amilyen például a fizika. Már 1866-ban, negyedik habilitációs tézisében ezt írja: „a filozófia igazi módszere nem más, mint a természettudományoké". Ez az alapgondolat húzódik meg az 1870-es években képviselt program mögött, mely a lélektant a természettudomány módszerével, azaz empirikusan óhajtja felépíteni, és a felépítés tudományos voltát szavatolni. Ugyanez a gondolat ragadja meg Husserlt is, és készteti a filozófia behatóbb tanulmányozására: úgy érzi, ez az a terület, melyen a tudományos gondolkodás előtt a legnagyobb - és eddig még teljesen kiaknázatlan - lehetőségek és távlatok nyílnak, s hogy mindaz, ami eddig a matematikában vonzotta, sokkal inkább a filozófiában található meg. Bizonyára ezért csatlakozik Brentano legszűkebb körű hallgatóságához, s jár el szemináriumok után a mester vendégszerető házába az órán kezdődött vita és beszélgetés folytatására, ezért fogadja el a nyári szünetben Brentano meghívását annak wolfgangsee-i nyaralójába (St. Gilgen) s utazik oda 1886 júniusának közepén, ahol együtt tölti a nyári hónapokat mesterével, részt vesz csónakkirándulásain és esti sétáin, melyek kiváló alkalmat nyújtanak a legkomolyabb filozófiai kérdések részletekbe menő megbeszélésére. Ekkor érlelődik meg benne végleg az elhatározás, hogy elkövetkező munkásságát a filozófiának szenteli.

   Amilyen nagy hatással volt a brentanói program Husserlra, legalább akkora jelentősége van a Brentano nyújtotta megoldási kísérletnek a husserli filozófia kialakulására. Hogy ugyanis a filozófiát tapasztalati úton építjük fel, ez a program még sokféleképpen értelmezhető aszerint, hogy mit tekintünk tapasztalatnak, azaz milyen annak a tapasztalásnak a természete, mely a pszichikai jelenségeket feltárja előttünk. Az itt mindjárt felbukkanó nehézségeket érdekes módon az okozza, hogy a természettudományok által vizsgált olyan jelenségek, mint amelyekkel például a fizika is foglalkozik, lényegesen eltérnek a lélektan vizsgálta jelenségektől, és éppen tapasztalhatóságuk módjában.
   Míg ugyanis a fizikai jelenségeket megfigyelhetjük, addig - mondja Brentano - ugyanezt a lelki élet jelenségeivel nem tehetjük meg. Brentano meggyőző érveléssel támasztja alá ezt az állítását. Ha például megfigyelek egy fizikai jelenséget, mondjuk hallok egy hangot, akkor nemcsak a hang kerül tudatomba, de én is tudatába kerülök a hangnak. Ha mármost tudatában vagyok ennek a bizonyos hangnak, akkor ezzel egy időben tudatában vagyok annak a lelki aktusnak is, melynek során a hangról tudomást szereztem, azaz annak, hogy a hangot hallom.
   Nem hallhatom azonban a hangot és nem lehetek e tevékenységemnek tudatában, ha egyidejűleg nem vagyok tudatában annak is, hogy tudatában vagyok a hang hallásának; és így tovább a végtelenségig. Hogy ezt a végtelenbe menő progresszust kiküszöböljük, tisztázni szükséges a példában szereplő lelki aktusok egymáshoz való viszonyát. Az említett példában ott követtük el a hibát, hogy a hangról, a hallásról és a hang hallásának a tudatáról azt feltételeztük, hogy ez három különböző dolog, holott valójában az első kettő egyszerűen a harmadiknak két - természetesen különböző szintű - tárgya. A hang hallásáról való tudomásomnak maga a hang az első, annak a hallása pedig a második (magasabb szintű, reflexív) tárgya. Ha nem így volna, akkor az - mint ahogyan példánk is mutatja - a lelki aktusok megragadhatatlanul végtelen számára vezetne. Ezek után,  ha azt mondom, hogy megfigyelek egy lelki jelenséget, akkor azt állítom, hogy egy lelki aktus (a megfigyelés) első tárgyává teszem, vagyis a lelki aktust egy másik (értsd: más, mint lelki) aktus tárgyává, ami (feltéve, amit mindig, ha megfigyelésről beszélünk, felteszünk, hogy a megfigyelő nem azonos a megfigyelttel) lehetetlen - írja Brentanót értelmezve John Passmore.
   Ha a lelki jelenségeket nem is figyelhetjük meg fizikai jelenségek módjára, ezzel éppenséggel nem veszítettünk semmit, hiszen minden lelki jelenségünket, lelki aktusunkat átélhetjük. Az átélt lelki aktusokat pedig utólag leírhatjuk, azaz rendszerbe foglalhatjuk egy ilyen értelemben empirikus pszichológia számára. Az így nyert leírás maga ugyan nem közvetlen bizonyosság a lelki aktusok felől, de mindenképpen ilyen bizonyosság, azaz közvetlen átélés volt az alapja, és így arra vonatkozik.
   Ezzel szemben a fizikai jelenségeket, jóllehet megfigyelhetjük, bizonyosak azonban csak annyiban lehetünk felőlük, amennyiben azokat egy lelki aktus közvetíti nekünk. Ez teháta tapasztalati tudományok között feltétlen prioritást biztosít a pszichológia tudományának. A lélektan tudományos megalapozottsága
jelenti tehát a garanciát minden más tudományban elért ismeret érvényességére. Brentano ezért szembetalálja magát a lélektan, és egyáltalában a lelki jelenség specifikumának kérdésével. Mi tehát a lelki jelenségek fő-fő megkülönböztető sajátossága? „Minden lelki jelenség" - válaszol a kérdésre Brentano a Fsychologie vom empirischen Standpunkteban - „azzal jellemezhető, amit a középkor skolasztikusai egy tárgy intencionális (vagy mentális) inegzisztenciájának neveztek, és amit mi - bár nem teljesen egyértelmű kifejezésekkel - tartalomra való vonatkozásnak, tárgyra (Object) irányultságnak (ami tárgy alatt itt nem realitást kell érteni), vagy immanens tárgyiságnak neveznénk.
   Mindegyik tárgyként tartalmaz magában valamit, bár nem
mindegyik ugyanazon a módon. A képzetben valamit magunk elé állítunk, az ítéletben valamit elismerünk vagy elvetünk, a szeretetben szeretünk, a gyűlöletben gyűlölünk, a kívánságban kívánunk stb. Kizárólag ez az intencionális inegzisztencia jellemző a lelki jelenségekre. És ezzel definiálhatjuk is őket, ha azt mondjuk: ezek olyan jelenségek, melyek magukban tárgyat tartalmaznak."12 A lelki jelenségek természetes osztályai ezek után aszerint alakulnak ki, hogy mi módon tartalmazzák magukban a tárgyat, hogyan irányulnak saját belső tárgyukra.

   Eszerint három fő csoport különül el: először a képzetek, másodiknak az ítéletek, harmadiknak pedig a szeretet és gyűlölet jelenségei, melyeket a fenomenológia történetének amerikai kutatója, Herbert Spiegelberg után röviden emotív aktusoknak fogunk nevezni. Ezek az osztályok, noha jól elkülöníthetők, mégsem egyenrangúak. Ennek oka, hogy a képzetek, túl azon, hogy önmagukban is megállhatnak, a másik két osztály aktusainak is építőköveit képezik, amint ez jól belátható. Az ítéletek és emotív aktusok velük szemben azzal jellemezhetők, hogy állító vagy tagadó módon tartalmazzák a képzeteket. Ha tehát például a „némely fa zöld" ítéletet mondjuk, úgy ezzel csak azt állítjuk, hogy „létezik zöld fa". Az így nyert egzisztenciális ítélet pedig semmiképpen sem tekinthető két képzet - a létezés és a zöld fa képzete - összekapcsolásának, mivel csak a zöld fa képzetének a meglétét állítja, így nincs több benne, mint maga ez a képzet egy meghatározott módon, azaz állításként. Hasonló a helyzet az emotív aktusokkal is. Ezek a bennük adott képzetekhez értékelő módon viszonyulnak, a képzeteket szeretetre vagy gyűlöletre ítélik. Hogy ezt minek alapján teszik, az igen árulkodó Brentano filozófiájának mélyebb indíttatására, akárcsak az általa képviselt eszmetörténeti fejlődés mozgató rugóira nézve.
   Brentano etikája, „gyakorlati filozófiája" már csak azért is fontos itt számunkra, mert éppen ebből a témából tartotta azokat az előadássorozatokat, melyeket Husserl az 1884-1886 közé eső két téli szemeszterben nála hallgatott. Jó és rossz, helyes vagy helytelen, szeressem vagy ne szeressem kérdésében az ember távolról sem egyéni ízlésének, szubjektív meghatározóinak alapján dönt. Hogy az igaz ismeretet szeretem, a hamisat meg nem, ezt éppoly evidensen belátom, mint néhány ítélet állításának vagy tagadásának szükségszerűségét. Az etikai értékítéletek rendszerének pilléreit tehát éppen úgy az ezekben szereplő képzetek lényegére vonatkozó - és nyilván abból is származó - közvétlen belátás által leírt összefüggések alkotják, mint az ítéletekét általában. Az ilyen összefüggésekre vonatkozó - nem hagyományos értelemben vett - tapasztalás alapján lehet azután létrehozni azt a tudományos deskriptív pszichológiát, mely a filozófia alapja lehet. Figyelemre méltó, hogy Brentano már nem tételezi fel az értékeknek azt a teljes és világon kívüli rendszerét, mely Bolzanónál még megvolt, s mely közvetetten azt az állítást foglalja magába, hogy a világon minden dolognak eleve létezik meghatározott értéke, amit csak ki kell róla mondani. Brentano szerint a jó és rossz csak némely esetben rendelhető hozzá, és csak bizonyos dolgokhoz. Brentanót azután éppen az etikai - és következésképpen logikai - normák és értékek ilyen felfogása akadályozta meg abban, hogy megértse Husserl filozófiájának fő törekvéseit. „Miközben beismerte, hogy nem egészen világos számára, mire is vállalkozott Husserl a tiszta logikában" - írja Marvin Farber, a fenomenológia keletkezéstörténetének szakavatott amerikai kutatója -, „úgy ítélte meg, hogy lehetetlen a fogalmakból intuitív úton következő minden igazságot egy elméleti logikai tudomány számára teljes mértékben összegyűj teni; nem hajlott rá, hogy beleegyezését adja egy olyan kísérlethez, mely az igazságok elméleti tudományát minden empirikus adat kizárásával akarja kialakítani. Brentano megjegyzései, bár magukban érdekesek, azt mutatják, hogy egyáltalán nem értette meg Husserl célját és tevékenységét."13 Közrejátszhatott ebben az is, hogy Brentano Husserl érett munkáit alig olvasta, főleg szembetegsége miatt, mely 1902-től egyre súlyosbodott. Annál inkább figyelemre méltó, hogy filozófiájában a századforduló körül hasonló irányú változások játszódnak le, mint amilyen irányban tanítványai, Alexius Meinong és Husserl tapogatóznak. Míg ugyanis korábban az általános fogalmakat mint eszmei létezőket nem tartotta besorolhatóknak a létező jelenségek (a fizikaiak és a pszichikaiak) közé, addig a későbbiekben éppen erre tesz kísérletet, bevezetve egy, a husserli „ideális tárgy", illetve a meinongi „objektívum" fogalmának megfelelő kategóriát (Sachverhalt). Ezzel maga is lépést tesz a pszichologizmus meghaladása felé, melyben a nagy áttörés éppen Husserl alapvető munkája, a Logische Untersuchungen lesz (s melynek pszichologizmus-bírálatával Brentano, mint azt egyik Husserlhez írt 1905-ös leveléből is láthatjuk, egyetértett14).

   Hogy mármost miben áll Brentano jelentősége Husserl számára, azt a következőkben összegezhetnénk. Először is arról győzte meg őt, hogy a filozófia művelhető pontos tudományként, tapasztalati alapon; ahol is tapasztaláson egy, a közvetlen lényegszemlélettel kibővített tapasztalást értett. Ezt a tapasztalás-felfogást Husserl később saját fenomenológiai módszerének alapjává tette. Másodszor, ugyancsak központi kategória lesz nála a Brentano által bevezetett intencionális inegzisztencia fogalom is. Harmadszor, megteremtendő a deskriptív pszichológiát, egész sor lelki aktust elemzett oly módon, hogy ezeket az elem-
zéseket Husserl később saját fenomenológiai módszerének esettanulmányaiként tekinthette. Negyedszer, személyes hatásával közrejátszott abban, hogy Husserl a filozófiát válassza élethivatásul. S végül, ő volt az, aki 1886-ban - miután úgy ítélte, hogy ez tanítványa fejlődését elő fogja segíteni - Carl Stumpf figyelmébe ajánlotta a fiatal tudóst.