USHA TSONKOVA és NATALIA LITVINOVA

NATALIA LITVINOVA VERSEI

ÉS

USHA TSONKOVA KÉPEI


(SILENCE DIMENSION)

LA CANCIÓN NO ES LA MISMA

     Me pregunto si podré dormir. La noche debería ser

eterna o no ser.

     Otra vez el grillo. La misma canción.

     ¿Dónde va este viento? ¿Dónde me lleva, a mí, tan quieta?

¿Qué será el viento? La misma canción.

     Todo lo que veo vive más que mis pensamientos sobre mí.

     Me pregunto si podré dormir.

     Debería ponerle nombre a la noche.

Nem ugyanaz a dal

      Kérdezem magamtól, el fogok-e tudni aludni. Az éjszaka legyen örök

vagy ne legyen.

        Megint a tücsök. Ugyanaz a dal.

       ¿Merre tart a szél? ¿ Hová visz el engem így csendben?

¿Vajon mi a szél? Ugyanaz a dal.

        Minden, amit látok tovább él, mint amit magamról gondolok.

        Azt kérdezem magamtól, el fogok-e tudni aludni.

        Nevet kellene adnom az éjszakának.

Grieta

Cayeron los platós. Los portarretratos.

Los lugares de lo oculto.

La parte mojada del ojo en la parte seca.

¿Supieron las manos lo que la boca no dijo? 
¿Supo más la piel del hombre que temblaba?

El también cayó.

Roto desde antes.

Hézag

Lehullottak a tányérok. A fényképkeretek.

A titkos helyek.

A szem nedves része a száraz részben.

Tudták a kezek, azt amit a száj nem mondott? A remegő férfi bőre többet tudott?

Ő is leesett.

 Törött volt már azelőtt.

ENUMERACIÓN DEL SILENCIO

Si el mundo fuese roto en pedazos, serías su silencio

J. Brossa

     Un animal atraviesa el claro.

     Sobre los párpados se asienta el polvo.

     La tormenta se trama entre cuatro vientos.
En las paredes suspiran las grietas.

     La palabra se detiene. Una estrella cae.

     Mejor hagamos silencio.

     La eternidad es corta.

Felsorolás a csendről

     Egy állat átvág a tisztáson.

     Szemhéján megül a por.

     A vihar négy égtáj között szövődik.

 Lélegeznek a rések a falon.

    A szó eláll. Lehullik egy csillag.

    Jobb ha csöndben vagyunk.

    Az örökkévalóság rövid.

EQUIVOCADO

Hoy soñé que marcaba un teléfono cualquiera

y me atendías.

Te dije que estaba desnuda y que alguien corría tras de mí.

Me respondiste que colgara, y que nadie debía alcanzarme.

Estás envejeciendo en mis sueños, la nieve te dibuja canas.

Mirás el cuerpo cansado de una rata

que no puede hacer camino a través del hielo.

No sabés si patearla hacia los copos de la muerte

o hacia los ataúdes de la nieve.

TÉVEDÉS

Ma azt álmodtam, hogy tárcsáztam egy telefonon

és te felvetted.

Mondtam neked, hogy meztelen vagyok és valaki fut utánam.

Azt válaszoltad, hogy tegyem le a telefont, és hogy senki sem érhet utol.

Almomban öregszel. A hó ősz hajszálakat rajzol rád.

Egy patkány fáradt testét figyeled, aki nem tud áthaladni a jégen.

Nem tudod, hogy a halál hópelyhei vagy a hó koporsói felé lökjed.

ALBOR FAMILIAR

La abuela me contó que en el entierro 
"la tierra no podía integrar al abuelo, 
de tan leve que era. Hay seres que no 
son de acá ni de allá. Como la línea del 
horizonte, inútiles pero necesarios". 
No conozco la tumba de mi padre. 
"Grabaron su foto carnet, la del bigote 
torcido, en la lápida". La irregularidad 
inmortalizada. "El dolor golpea todos los 
rincones del cuerpo hasta dar con el talón 
de Aquiles", repetía mi padre mientras 
masajeaba los brazos endurecidos de los boxeadores. 
En esa época yo escribía mi nombre en el 
buzón, escondida detrás del arbusto,

esperaba que una carta penetrara.

ISMERŐS GYERMEKKOR

A nagymama azt mesélte, hogy  „a nagypapa 

olyan könnyű volt, hogy nem tudták a földbe 

eltemetni. Vannak akik sem ide, sem oda nem 

tartoznak. Haszontalanok de szükségesek, mint 

a horizont". Nem ismerem apám sírját. „Pödört 

bajszú igazolványképét rávésték a sírkőre".

A halhatatlanná vált szabálytalanság.

„ A fájdalom addig kopogtat minden testrészben,

amíg el nem találja az Achilles-sarkat",

modogatta apám, miközben edzett boxoló-karját 

maszírozta. Abban az időben kiírtam a nevem a 

postaládára, elbújtam a bokor mögé,

és vártam, hogy levél érkezzen.

TEJIDO

un poema es un tejido

de origen pájaro

le digo no sé

volar haz

algo

SZÖVET

a vers egy madár eredetű szövet

azt mondom neki

nem tudok

repülni csinálj

valamit

IMPURAS. ACARICIE

Estuve leyendo todos

los libros a la vez.

Los tomé con mis manos

impuras, acaricié sus páginas,

salpiqué interés sobre ellas.

Agotada, volví a lo cotidiano.

Empecé a limpiar la casa.

Gateando lavé los pisos.

Sentí curiosidad por conocer

el sexo del reflejo.

TISZTÁTALAN, MEGSIMOGATTAM

Egyszerre olvastam

az összes könyvet.

Tisztátalan kezembe vettem őket,

megsimogattam lapjaikat,

és érdeklődéssel hintettem be őket.

Kimerülten tértem vissza a napi teendőkhöz.

Takarítani kezdtem a lakást.

Négykézláb mostam a padlót.

Meg akartam ismerni a 

tükröződő nemi szervet.

ODIABA AMOROSAMENTE

No quisiera preguntarme para qué estas cartas. Te leí con melancólica alegría. Bajó la temperatura, pienso que el invierno vendrá por nosotros, nos arrojará nieve, tendremos miedo, nos contaremos cuentos, cantaremos canciones de cuna a niños ajenos, qué más da, también a nuestras almas.

Veo la apertura de la naturaleza cuando salgo a caminar, también su muerte. A veces imagino que soy un monje que abandona el monasterio después de un largo encierro. Un monje que sólo conversó con gaviotas que venían a visitarlo, con nadie más. En realidad venían por su pan, él lo sabía, les agradecía de todos modos.

Hace unos días noté que mi caligrafía cambió por completo. Ahora es como un histriónico cardiograma. Pero no hay corazón en mis dedos. Miro mi letra y la angustia se desprende, mancha la hoja. Tanto esfuerzo había hecho la maestra para que en ella se reflejara el alma... Es algo que te habita, decía, y la escritura lo insinúa. Esa declaración me parecía absurda y hermosa. Se quedaba conmigo después de las clases y me hacía copiar versos. Odiaba amorosamente mi letra. Decía: es como la de un monje perdido en la tundra que araña la tierra con su mano congelada.

SZERETETTEL GYŰLÖLTE

Nem akartam megkérdezni magamtól, mire valók ezek a levelek, melankolikus örömmel olvastam neked. Hidegebb lett, gondolom jön értünk a tél, havat szór ránk, félni fogunk, mesélünk majd egymásnak, bölcsődalokat éneklünk távoli gyermekeknek, vagy inkább saját lelkünknek.

Látom a természet ébredését amikor elmegyek sétálni, és a halálát is. Néha azt képzelem, hogy szerzetes vagyok, aki hosszú bezártság után elhagyja a kolostort. Szerzetes, aki csak az őt látogató sirályokkal beszélgetett, senki mással. Igazából csak a kenyér miatt jöttek, ő tudta ezt, mégis hálás volt nekik.

Néhány napja észrevettem, hogy az írásom teljesen megváltozott. Most olyan mint egy hektikus kardiogram. Pedig nincs az ujjaimnak szíve. Nézem az írásomat és szorongás fog el, foltot ejt a lapon. Mennyit küszködött a tanítónő, hogy tükröződjön benne a lélek... Az valami, ami benned lakik, magyarázta, és az írásod sejteti. Ez a kijelentés egyszerre tűnt abszurdnak és szépnek. Ott maradt órák után és verseket másoltatott velem. Szeretettel gyűlölte a betűimet. Azt mondta, olyanok akár egy tundrán eltévedt szerzetesé, aki fagyott kézzel karcolja a földet.

EL CUERPO ALCANZA

Con uno de mis ojos busco el otro mundo.

Lo aparto de estos árboles y abraza ramas transparentes.

Lo desvío del sol y descubre lo oculto en la sombra.

Hago desaparecer lo que me rodea.

Para rodearlo todo.

A TEST ELLÁT

Egyik szememmel a másvilágot keresem.

Tekintetem elemelem ezekről a fákról, hogy átlátszó ágakat öleljen át.

Elvonom a napról, hogy felfedezze az árnyékban rejlő titkot.

Eltüntetem azt ami körülvesz.

Hogy mindent körülvegyek.

MANO

acaricia a tu hija

que pide una docena de guerras

como rosas tachadas

para recomponer su cuerpo

KÉZ

Simogasd meg lányodat 

aki tucatnyi háborút kér 

mint tüskés rózsákat 

hogy felépítse testét

ES IMPOSIBLE HABLAR DE LAS COSAS QUE SE DEFORMAN LEVEMENTE.

Tengo un corazón pesado. No puedo ser ligera. Si la Luna se llena es para que todo cambie. Se producen deformidades leves. Parece que los grillos cantan detrás y también lejos, junto al gato, tal vez en su panza. El gato me mira a los ojos, no se intimida. La única manera de entendernos es observarnos y luego marchar. El hacia su horizonte animal y yo hacia mi animal doméstico.

LEHETETLEN BESZELNI A KÖNNYEN VÁLTOZÓ DOLGOKRÓL

Nehéz a szívem. Nem tudok könnyed lenni. Azért lesz telihold, hogy minden megváltozzon. Enyhe alakváltozások jelentkeznek. Olyan mintha messze, hátul a tücskök énekelnének a macska mellett, vagy a gyomrában. A macska a szemembe néz, nem fél. Az egyetlen módja annak, hogy egymást megértsük, ha megfigyeljük egymást aztán elmegyünk. Ő az állatok horizontja felé én meg a háziállatomhoz.

LIBROS PELIGROSOS QUE HAY QUE LEER. LA ALEGRÍA NO SE ACTÚA Y NO ME ENCUENTRO EN LA IMAGEN.

Compré un libro usado. Tiene una mancha de tinta china en la tapa y anotaciones temblorosas en las páginas. Frases profundas e inocentes que producen una rabia inquietante. Viajé hasta la casa abrazada al libro. Creí que la humedad de mi piel resucitaría a la mancha.

VESZÉLYES KÖNYVEK, AMIKET EL KELL OLVASNI, NEM JÖN AZ ÖRÖM, ÉS NEM TALÁLOM MAGAM A KÉPEN

Vettem egy használt könyvet. Kínai tusfolt van a borítóján és reszkető kézzel írt jegyzetek a lapjain. Mély és ártatlan mondatok, amelyek nyugtalanító haragot keltenek. A könyvet ölelve utaztam hazáig. Azt hittem, hogy a bőröm nedvessége életrekelti a foltot.

versos que le faltan a la nieve

miro mis versos, la parte peligrosa de la nieve,

copos blanquecinos que lentos caen

y se adhieren a mis extremidades transparentes.

miro estos versos que le faltan a la nieve,

banderas de aliento de los hombres que marcharon al vacío.

verssorok, amik a hóból hiányoznak

nézem a verssoraim, a hó veszélyes része,

fehér pelyhek, melyek lassan hullanak le

és áttetsző végtagjaimhoz tapadnak.

nézem ezeket a verssorokat, amik a hóból hiányoznak,

az ürességbe távozott emberek lélegzetének zászlóit.

por lo que se debe rezar

como una casa incesante

o como una despedida innecesaria

es la vida

y se repite

por eso arrodillada rezo

por la resurrección de algún santo

por la palabra no sujeta a la muerte

por el ojo que es linterna miedosa

del que regresa del otro lado

amiért könyörögni kell

mint egy időtlen ház

vagy egy szükségtelen búcsú

olyan az élet

és ismétlődik

ezért térdenállva könyörgök

egy szent feltámadásáért

a halhatatlan szóért

a másik oldalról visszatért szeméért

mely félénk lámpásként világít.

CARTA DE LA AUSENCIA

Cuando entro en la escritura

me convierto en una rama llevada por el río.

En piedra que no se deja arrastrar por la corriente.

Hoy de mí brotaron poemas. No pude más

que estar en ellos. No quiero perturbar con mi ausencia

a los que se acostumbraron a mí.

Pero miro hacia la calle y me alegra estar dentro

con palabras sobre el mundo.

Levél a hiányról

Amikor írni kezdek

ággá válok, amit elvisz a folyó.

Kővé, ami nem hagyja, hogy elsodorja az ár.

ma versek törtek elő belőlem. Nem tehettem mást, bennük

maradtam. Nem akarom megzavarni hiányommal azokat, 

akik hozzám szoktak.

De kinézek az utcára és örülök,

hogy bent vagyok a szavakkal, melyek a világról szólnak.

HISTORIA PERSONAL

Los soldados que no murieron en la guerra ya deben estar muertos. No es bueno abusar de la repetición en un texto breve. Mi abuelo murió antes que sus colegas veteranos. Calculó todo para que no lo notáramos. A veces es imposible no repetir. Pronto me olvidaré los nombres de los muchachos que se vigilaban para que ninguno se suicidara. El campo de concentración requiere de concentración. Quedarte perplejo ante la libertad de una mosca podía costarte la vida.

SZEMÉLYES TÖRTÉNET

Azok a katonák, akik nem haltak meg a háborúban, már biztosan halottak. Nem jó túl sok ismétlést használni egy rövid szövegben. A nagyapám előbb halt meg mint veterán társai. Mindent úgy intézett, hogy ne vegyük észre. Néha képtelenség nem ismételni. Hamarosan egy fiú nevére sem fogok emlékezni azok közül, akik arra vigyáztak, hogy senki se legyen öngyilkos. A koncentrációs tábor koncentrációt igényel. Egy légy szabadságában kételkedni, az életedbe kerülhet.

SE VA LA LUZ DE BUENOS AIRES

Nevá abre sus brazos a las aguas de los mares del norte y yo pido tiempo para vivir pero en realidad para escribir. La escritura maneja mis manos a su antojo, suelo encontrar artesanías sobre mi escritorio. Que los ríos sigan empujando barcos, que los satélites manden novedades a la Tierra, que no desaparezcan los hombres sabios que propagan el silencio. Que se escriban más ensayos sobre la locura, que los científicos donen su cabello. Apenas me lanzan unas monedas por las artesanías y se alejan. Corro detrás con intención de patearles el bastón, de arrebatarles un asombro, de arrancar un retazo de seda de sus capotes. Pero me sale abrazar. Mi madre es una joven anciana. Su inmovilidad me espera todas las noches. Vuelvo con estas monedas. Míralas bien.

BUENOS AIRESBEN KIHUNYNAK A FÉNYEK

Néva kitárja karját az északi tenger felé és én időt kérek élni, de valójában írni. Az írás saját kénye kedve szerint irányítja a kezem, kézimunkát szoktam találni az íróasztalomon. A folyók vigyék még a hajókat, a műholdak küldjenek híreket a földre, és ne tűnjenek el azok az emberek, akik a csendet hirdetik. Több tanulmányt írjanak az őrültségről, és a tudósok hajszálaikkal adózzanak. A kézimunkákért hozzámvágnak pár fillért, majd elmennek. Utánuk futok azzal a szándékkal, hogy kirúgjam a botjukat, hogy meglepjem őket, hogy egy darabka selymet szakítsak köpenyükből. De végül ölelés lesz belőle. Anyám egy fiatal öregasszony. Mozdulatlansága vár minden este. Ezekkel a fillérekkel térek vissza. Nézd meg őket jól.

LA MUTER DEL PAÑUELO

Mientras esperábamos el turno nos ubicamos en los asientos junto a la gente que aguardaba lo mismo. Aunque me acostumbré al hospital, me parece que sin querer pongo cara de sentencia, le dije a mi madre. Ella sonrió y me dijo: me acordé de la madre de Anna Germán. Anna era una famosa cantante rusa, sus padres eran de origen alemán. En 1937 arrestaron al padre de Anna, lo acusaron de espionaje, por su apellido alemán. A su esposa le informaron que lo catalogaron como "10 años sin derecho a correspondencia". La madre de Anna fue a la cárcel, allá se encontró con una mujer alta y delgada, un pañuelo le cubría la cabeza y los hombros. La mujer le preguntó si esperaba a alguien. Ella le contestó que a su marido y le contó cómo lo habían catalogado. La mujer del pañuelo le dijo: ¿acaso no sabes que "10 años sin derecho a correspondencia" significa que lo van a fusilar? Déjalo partir, los muertos necesitan descanso. La mujer del pañuelo era Anna Ajmátova.

A KENDŐS ASSZONY

Miközben vártuk, hogy sorra kerüljünk, helyet foglaltunk azok mellett, akik ugyanarra várakoztak. Mondtam anyámnak, hogy annak ellenére, hogy megszoktam a kórházat, önkéntelenül olyan arcot vágok mint egy halálraítélt. 0 elmosolyodott és azt mondta: " Anna Germán édesanyja jutott eszembe. Anna egy híres orosz énekesnő volt, szülei német származásúak. 1937-ben letartóztatták Anna apját, kémkedéssel vádolták német vezetékneve miatt. A feleségét arról tájékoztatták hogy férje a " 10 évig levelezésre nem jogosult" besorolást kapta. Anna édesanyja elment a börtönbe, ott találkozott egy magas karcsú asszonnyal, akinek haját és vállát kendő fedte. Az asszony azt kérdezte, vár-e valakit? 0 azt válaszolta, hogy a férjét, és elmesélte milyen besorolást kapott. A kendős asszony így szólt: - Talán nem tudod, hogy az, hogy "10 évig levelezésre nem jogosult" azt jelentit, hogy agyon fogják lőni? Hagyd elmenni, a halottaknak pihenniük kell. A kendős asszony Anna Ahmatova volt.

LA RABIA

Cuerpo recordá que te amaron y que fue triste.

Triste tu condición de tronco que sujeta tus extremidades y tus creencias cuando la fijeza no te

complace.

Cuerpo recordá que es más importante haber sido amado que amar, la única evidencia es la

rabia romántica de lo desconocido.

Cuerpo recordá la altura del prado que rozaron tus dedos y los rostros amables que advertían

tu camino por el tramo de la locura cuando no podías dejar de avanzar.

Cuerpo recordá el amor que no supiste salvar, esa migaja celestial arrojada del infierno

porque no serás capaz de ingerir un alimento mayor.

A harag

A test emlékszik, hogy szerettek, és az szomorú volt.

Szomorú végtagjaidat tartó törzs mivoltod, és gondolataid, amikor a mozdulatlanság

nem okoz örömet.

A test emlékszik, hogy fontosabb szeretettnek lenni, mint szeretni. Csak az ismeretlen

iránt érzett romantikus harag nyilvánvaló.

A test emlékszik a magas mezőkre, melyek ujjaidat és az őrület felé vezető utat

mutató kedves arcokat súrolták, amikor tovább kellett menned.

A test emlékszik a szerelemre, amit nem tudtál megmenteni, arra a pokolból elhajított

égi morzsára, mert ennél több táplálékot nem leszel képes befogadni.

Observo la resurrección de la semilla

Todas

estas

flores

me

hablan

de

cosas

simples,

de

pocas

cosas.

Después

de

decir

esto

podré

intentar

un

poema

no

desde

mí

FIGYELEM AHOGY A MAG ÉLETRE KEL

Minden

virág

egyszerű

dolgokról

mesél

nekem,

kis

dolgokról.

Miután

ezt

elmondtam

megpróbálhatok

egy

verset

nem

magamból

írni

UNA VELA POR CADA PLUMA

La vida se divide en cartas escritas y no. En cartas de dolor y de amor, que son la misma cosa. En cartas del futuro y cartas del pasado. En cartas mudas, de amantes, de muerte. Cartas cantares, cartas espérame, cartas no pienso volver, me gusta acá aunque extraño tu boca. En cartas aves migratorias que adiestro cada vez que vuelven, y cuando no, pongo una vela por cada pluma que toca este suelo con lentitud funeraria.

EGY GYERTYA MINDEN TOLLÉRT

Az élet megírt és meg nem írt levelekből áll. Fájdalmas és szerelmes levelekből, ami egy és ugyanaz. Jövő- és múltbeli levelekből. Néma, szeretőktől kapott, halálos levelekből. Éneklő levelek, várj rám levelek, nem fogok visszatérni levelek, jól érzem magam itt, bár hiányzik az ajkad. Költöző madár levelekből, akiket beidomítok mindig amikor visszatérnek, és ha nem, akkor gyújtok egy gyertyát minden tollért, amely gyászos lassúsággal érinti ezt a földet.

MÚSICA

Terminó de sonar la canción y el sol regresó. Desmedido, quema.

Quisiera estar frente al mar y no escribir poemas sino frases sueltas, enterrarlas. Observar si la 

arena llora.

ZENE

Elhallgatott a dal és visszatért a nap. Mértéktelenül, éget.

A tengerrel szemben szeretnék állni és nem verseket, hanem különálló mondatokat

írni, eltemetni. Figyelni ha sír a homok.

ofrenda

alquilo todos

los agujeros de mi cuerpo

para mi propia ofrenda.

para curarme

después del abuso

abandono premeditado

después de su codo

su pierna

y su sobre todo.

me abusaré de mí misma

antes que sea tarde

con mucho cariño:

de mí para mí.

felajánlás

testem minden 

nyílását saját 

magamnak 

áldozom fel. 

Majd a bántalmak után 

gyógyulásként 

megfontoltan 

elhagyom a könyökét 

majd a lábát, és mindenét, 

magamat bántom 

amíg késő nem lesz 

sok szeretettel: 

tőlem nekem.

ZURITA 1 a.m

Me gusta que las gotas sean el arte de morir. Leo los poemas de Zurita y me parece que logro

tocarlo. Puedo abrazarlo si quiero. Las gotas insisten.

El sonido cristalino del impacto contra la tierra me arroja realidad.

Zurita desaparece. Abro los ojos hacia un jardín mojado y solitario.

La sensación de haberlo rozado permanece en mi palma. La estructura, o cascara, de Zurita es recuerdo fresco. Me pregunto cómo es cuando no pende de mi imaginación.

ZURITA 1 a.m

Szeretem, ahogy cseppenként jön a halál. Zurita verseit olvasom és mintha meg

tudnám érinteni őket. Meg tudom ölelni őket ha akarom. A cseppek kitartóak.

Földhöz csapódásuk kristályos hangja hozzámvágja a valóságot.

Zurita eltűnik. Egy nedves magányos kertre nyitom szemeimet.

Érintésének érzése a tenyeremben marad. Zurita szerkezete, vagy héja friss emlék.

Kiváncsi vagyok milyen, amikor nem képzeletem függvénye.

NIDOS

    El polvo cubre lo que relumbra. El vacío se agita en la mano. 

Quien llega adelanta su partida.El césped cobija.

Pero hay heridas en la tierra. 

Arboles crucificados en el horizonte.

Un cielo extraño bordado a mano. 

Miedos como pájaros. Y nidos 

entre las costillas.

 

FÉSZKEK

   A por elfedi a csillogást. Üresség mocorog a kézben. 

Aki megérkezik, távozását sürgeti.

A fű megvéd.

    De vannak sebek a földön. Horizontra 

feszített fák.

   Furcsa, kézzel hímzett ég.

   Madár félelmek.

   És fészkek a bordák között.

CARTA DE LA INMOVILIDAD

Desperté y miré el jardín. Vi a un gato observándome como una gárgola de piedra fría. Nos miramos hasta que me froté los ojos. No pude recordar lo soñado. Tuve que imaginarnos. En el río debajo de la luna. En el polvo plateado que teñía el agua. Me reía porque yo era continuidad débil de tu risa. Mi trabajo consistía en que lo tuyo se prolongará en mí. Te fuiste nadado hacia la orilla.   Me quedé reproduciendo tu estremecimiento.

LEVÉL A MOZDULATLANSÁGRÓL

Felébredtem, és néztem a kertet. Észrevettem egy macskát, aki engem figyelt mint egy hideg kő vízköpő. Addig néztük egymást, amíg meg nem dörzsöltem a szemem. Nem tudtam visszaidézni az álmom. El kellett képzelnem magunkat. A folyónál a holdfényben. Az ezüstös porban, ami megfestette a vizet. Nevettem, mert én voltam a nevetésed erőtlen folytatása. Azon voltam, hogy a tiéd tovább tartson bennem. Te kiúsztál a partra. Én ottmaradtam, felidézve borzongásodat.

MURMULLO

Oigo un murmullo. Como el aleteo de los grillos

pero más humano. Suspiros o exhalaciones. La

vida más allá de los ojos.

SUTTOGÁS

Suttogást hallok. Olyan mint a tücsök ciripelés

csak emberibb. Sóhajtás vagy lélegzés.

A láthatatlan világ.

CARTA SOBRE LO QUE HAY EN EL MUNDO

Todo el día pensando en la vida de Esénin, en la vida de Jodasevich.

Sentí algo extraño, una angustia delicada y por momentos feliz.

Jodasevich dice que por sus ojos trepa siempre el mismo mundo. Esénin dice que la tristeza

helada no se puede medir. Yo digo que el tiempo se escapa con la quietud en su vientre. ¿Es

una tarde agradable allá? ¿Estás viendo las nubes? Me siento cansada, no hice más que pensar

en Esénin, en Jodasevich. El mundo no tiene en cuenta, una gran parte del mundo no siente

eso, lo que tampoco sé explicar y me cansa. Intento ocultar la pasión con la que desearía

escribirte. Perdóname esta densidad, debe ser el encierro... Aunque salí a comprar frutas y

regué las plantas.

Es que prefiero irme lejos de a poco.

Levél arról, ami a világon van

Egész nap Jeszenyin életéről, Hodaszevics életéről gondolkodtam.

Valami furcsát éreztem, enyhe, időnként boldog szorongást.

Hodaszevics azt mondja, hogy mindig ugyanaz a világ furakszik a szemébe. Jeszenyin azt mondja, a jeges szomorúság mérhetetlen. Én azt mondom, az idő elszökik a gyomrában lévő nyugalommal. Kellemes ott a délután? Látod a felhőket? Fáradt vagyok, nem csináltam mást, csak Jeszenyinre és Hodaszevicsre gondoltam. A világ nem veszi észre, a világ nagy része nem érzi ezt, amit meg sem tudok magyarázni és ami fáraszt. Próbálom leplezni a szenvedélyt azzal, amit írni szeretnék neked. Bocsássd meg ezt a súlyosságot, biztos a bezártság teszi.... Bár kimentem gyümölcsöt venni és megöntöztem a növényeket.

Szeretnék elmenni messzire lassan.