Amy Clampitt

Amy Clampitt (1920) szokatlanul hosszan késleltetett köl­tői jelentkezése mintha csak T. S. Eliot gondolatát szán­dékozta volna illusztrálni a Hagyomány és egyéniség (Tradition and the Individual Talent) című tanulmányból: nemcsak az új költő kapcsolódik elődeihez, a múlt hagyo­mányrendszeréhez, hanem a már meglévő művek egymás közötti rendje is átalakul, módosul minden valóban ere­deti alkotás létrejöttével. Ekképp kölcsönös múlt és jelen, régi és új egymásra hatása.

A.költőnő első verse 1978-ban, ötvenes éveinek végén, első kötete, a The KingEsher (Jégmadár) 1983-ban, hat­vanas éveinek elején jelent meg-nyomban irodalmi szen­zációt keltve, rangos díjakat, akadémiai tagságot, egye­temi meghívásokat hozva szerzőjének. Gyors egymás­utánban kiadott két további könyve, a What the Light Was Liké (Milyen volt a fény, 1985) és az Archaic Figure (Archaikus alak, 1987) igazolni látszott a föllépését fogadó ünneplést: az első kötet nem egyszeri fölvillanás eredmé­nye, a versek, meggyőző termékenységgel áradva, élet­művé terebélyesednek. Ez a viharos maga-kibomlás rit­kább idős korban, főleg látható előzmények nélkül. Thomas Hardy terjedelmes lírai életműve például kizáró­lagosan öregkori költészet ugyan, de tekintélyes prózai munkásságon át vezetett hozzá az út. Igaz, Amy Clam­pitt is írt négy - kiadatlan - regényt ifjabb éveiben. Clampitt közép-nyugaton, az Iowa állambeli New Providence-ben született, tanulmányait a Grinnell College-ban folytatta, végzés után könyvtárosként dolgozott, az Oxford University Press alkalmazottja volt, a hetvenes évektől szabadfoglalkozású szerkesztő. Mindvégig az iro­dalom környékén helyezkedett el tehát. Visszafogottan készülődött: komolyan véve az írott szó súlyát. Nem állnak mögötte a visszautasítás, a mellőzöttség ke­serű évei; első kötete nem több évtized föltorlódott anya­gát foglalja egybe, ám közel fél század élettapasztalatát, új versekben elmondva. Tagadhatatlan, van ennek szo­ciológiai vonatkozása is: sok amerikai nő vállalja a főfog­lalkozású családanya szerepet, egyéb munkát alkalmilag végezve, hogy aztán negyven fölött kezdje meg szakmai pályafutását. Amy Clampitt akkor áll elő verseivel, ami­kor nemzedéktársai, azok, akiknek nemzedéktársa kellett volna, hogy legyen, afféle lepusztult terepet, elhagyott csatateret hagytak maguk mögött. A vallomásosok, a psyche pokoljárói, Berryman, Lowell, Plath a szó szoros értelmében kiirtották magukat. A beatek ugyan túlélték magukat, de az a fáradt önimitáció, amit a mozgalom talpon maradt alkotói művelnek, az eredeti értékekre is kedvezőtlen visszfényt vet. A Black Mountain-iskola tagjai szétszóródtak, de haladnak tovább, külön-külön, járatlan útjaikon. Az áttekinthetetlenül gazdag amerikai költészet persze mindig képes új és új meglepetéssel szol­gálni, új irányzatokat felvonultatni teljes hagyomány­rendszerrel; mégis, a nyolcvanas évek elején, ahogyan it­teni felületes tájékozottságunkkal megítélhető abból, aminek híre eljutott ide, úgy látszott, az amerikai líra veszített elementáris erejéből. Mindezt csak hangsúlyo­zottan feltételes módban lehet megfogalmazni. És a har­sányabb hangok elültének volt kedvező hatása is: job­ban oda kellett figyelni a folyamatosan magas szinten al­kotó művészekre, a mindig megújulni kész nagy öregre, Róbert Penn Warrenre vagy épp Richárd Wilbur elmé­lyült költészetére, nem is beszélve az olyan csendben dol­gozó, feltűnést kerülő, de súlyos költőkről, mint a mife­lénk szinte ismeretlen Hayden Carruth, Anthony Hecht. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulója hozta meg a szak­mai népszerűséget a New York-i iskola vezéralakjának, John Ashberynek, akiről a hatvanas évek eleje óta lehe­tett tudni, de ekkorra szerzett vitathatatlan tekintélyt. Ki kellett várnia sorát, hogy a dinamikusabb, narratív hajlamú és ezért könnyebben emészthető beat-vallomásos líra mellett elvont, festői ábrázolásmódja hatni kezdjen. És miközben a legújabb nemzedék két hatalmas tábora, a ,,nyelvköltészet" (language poetry) és a „tartalomkölté­szet" (content poetry) társulata ki tudja, hányadik felújí­tásban fogott neki, hogy újrajátssza a költészet nagy tézisdrámájának örök konfliktusát: a tartalom és kifeje­zés elsődlegességének (vajon mennyiben értelmes?) vitá­ját, lépett a színre Amy Clampitt, és fogadta irodalmi pártharcokon kívül maradó líráját osztatlan elismerés.

Verseivel nem illeszkedik a whitmani vonulat hagyo­mányrendszerébe, nem tartozik az állhatatos nyelvi-for­mai kísérletezők közé sem. Miközben arról ír, hogy „A nyelv nyoma elvész", nyelve nagyon is telten szól. Szókincse gazdag és változatos, nyelvtana nem különö­sebben bonyolult, szembeötlő talán, hogy szereti a hosszú, strófákon át hömpölygő mondatkolosszusokat. Ha van­nak is fenntartásai, kétségei a nyelv érvényességével­használhatóságával kapcsolatban - melyik költőnek nin­csenek? ~, úgy döntött, a rendelkezésre álló eszközökkel, anyaggal dolgozik. Verselése is hasonlóképpen mentes a szélsőségektől. Vonzódik a zárt formákhoz, szerkezetek­hez, ezeket azonban nem kívánja szabályosra csiszolni. Többnyire kötetlen jambust használ, ami kétségkívül sze­rencsés választás annak, aki jól tudja a mesterségét (és Clampitt jól tudja), hiszen könnyűszerrel oldható la­zábbra vagy húzható feszesebbre, ahogy azt a szükség diktálja. Már-már azt hihetnénk, hogy ezt a költőt még­iscsak az érdekli elsődlegesen, hogy miről ír, és nem az, hogy hogyan, ha ennyire képlékeny, mindenre jól alkal­mazható, szürke formát választott verseihez. Csakhogy: a versek azt bizonyítják, hogy igenis sokszínű költészetet teremt ezekkel a formai-technikai-nyelvi eszközökkel; másrészt pedig az a bizonyos tartalom, amiről szó van, a legkevésbé anyagszerű, és csak áttételekkel formálható történetté. Clampitt versei, ezek a telt zenéjű, sűrű szö­vésű, dús festésű versek a szépségkeresés, a szépségkultusz jegyében fogantak. Ezért annyira mások, annyira elütőek az amerikai líra ismertebb árnyalataitól. így aztán szoro­sabban kötődnek Keats, Hopkins, Rilke világához, mint amerikai mesterekéhez; legföljebb Marianne Moore rész­letező és érzékletes leírásait idézik meg, és Ezra Pound egyik archetipikus metaforáját folytatják, fejlesztik to­vább. A szépségkeresés ugyanis mint költői szituáció ölt­het konkrét formákat.

Clampitt szinte állandóan úton van, földrajzi és szel­lemi értelemben egyaránt, hogy beutazva a világot, bir­tokba vegye azt - vagy éppen tudósítson az elérhetetlen­ről, az elveszettről. Legfőbb metaforája ezért (Pound nyo­mán) az utazás: térben, történelemben, mitikus-spirituális és e világ körüli utazások során kutatja a szépség emberre érvényes tartalmát. A konkrét vershelyzetet általában be­leszövi a versbe. A táj, a műalkotás, bármi, ami írásra kész­teti, a maga egyediségében is jelen van, mert bármily köz-napian hangozzék is, a költő turistautakon, múzeumláto­gatásokon gyűjti élményeit. A versek egyik értelmezési síkjukon egy amerikai turistáról szólnak, aki beutazza a világot; egy másik, metaforikus olvasati szinten azonban az örök nyughatatlan emberi lélek kalandszerző körútjá­nak újabb változatát kapjuk. A huszadik század végén Odüsszeusz busszal társasutazásra indul, Dantét pedig idegenvezető kíséri, útját a bugyrokból az egekbe terem­őrök szegélyezik. Amy Clampitt tehát mégiscsak ízig-vérig amerikai: az amerikai költők nagy találmánya volt az olcsó-köznapi élettények ilyen gátlástalan transzfor­málása komoly költészetté. A költőnő a szépségkultusz, a szépségkeresés modern amerikai változatát teremtette meg, költészetének paradoxona is ebből fakad: hogy for­mai elemei oly súlyosan anyagszerűek, tartalmát tekintve viszont, a szépségkeresés lényegi aktusában csakis formai­lag, elvontan fejezheti ki önmagát. Az öntükröző kettősség elemei között a szituáció, az utazás hangsúlyozása közvetít. Egyik bírálója szerint versei tükörfalú dobozok. Nem könnyű bemérni, belső mélységük mennyiben káp­rázat. De Amy Clampitt késleltetett indulása és fölgyor­sított beérkezése kétségkívül az utóbbi évek legfigyelemre­méltóbb eseménye az amerikai költészetben: úgy tűnik, visszamenőleg is számottevően módosította, újrarajzolta a háború utáni líra térképét.

THE OUTER BAR

When through some lacuna, chink, or interstice
in the unlicensed free-for-all that goes
on without a halt out there all day, all night,
all through the winter,

one morning at low tide you walk dry-shod across
a shadow isthmus to the outer bar,
you find yourself, once over, sinking at every step
into a luscious mess—

a vegetation of unbarbered, virgin, foot-thick 
velvet, the air you breathe an aromatic
thicket, odors in confusion starting up
at every step like partridges

or schools of fishes, an element you swim through
as to an unplanned, headily illicit
interview. The light out there, gashed
by the surf’s scimitar,

is blinding, a rebuke—Go back! Go back!—
behind the silhouetted shipwreck (Whose?
When did it happen? Back in the village
nobody can tell you),

the bell buoy hunkering knee-deep in foam,
a blood-red-painted harbinger. How strange
a rim, back where you came from,
of familiar portents

reviewed from this isola bella, paradise
inside a prison rockpile—the unravished
protégé of guardians so lawless, refuge
moated up in such a shambles!

Your mind keeps turning back to look at them— 
chain-gang archangels that in their prismatic 
frenzy fall, gall and gash the daylight
out there, all through the winter.

A külső zátony

Hogy valami rés, hasadék, nyiladék tárul

a törvénytelen tumultusban, mely ott

kavarog, mind éjjel-nappal, mind végig a

télen,

s egy reggel, apálykor, átvágsz száraz

cipővel a külső zátonyhoz egy árny-

földnyelven, oda kiérve, érzed, ahogy

lépten-nyomon besüppedsz a buja televénybe -

növényzet vár, nyíratlan, szűz, láb-vastag

bársony, levegő, mely akár a fűszeres

bozótok, illatok csapnak szét kuszán

lépted nyomán, fel, fogolymadarakként

vagy halrajokként, úszol ebben az

elemben, mintha nem tervezett,

fejvesztett, tiltott találkád jönne. A fény

ott kinn, ahogy a hullámverés handzsárja hasítja,

vakító, rosszalló - Vissza! Vissza! -, a

hajóroncs sziluettje mögött (Kié? Mikor

történt? A parti városkában senki se a

mondhatója),

a vészharang-bója térdig a habba

fúródva, vérvörösre festett hírnök.

Mily különös szegély, ott, amerről jöttél,

ismerős baljóslatoké,

visszanézve ez isola belláról,

börtön sziklaerődbeli paradicsomból -

ó, mily t örvényen kívüli őrök

meggyalázatlan védence,

ily végomlásba vájt menedék!

Lelked egyre visszaforog feléjük -

arkangyal rabok lánc-füzére, prizmás

 őrjöngés, hull, ront, hasít napvilágot

ott künn, mind végig a télen át.

A HERMIT THRUSH

Nothing’s certain.   Crossing, on this longest day,
the low-tide-uncovered isthmus, scrambling up
the scree-slope of what at high tide
will be again an island,

to where, a decade since well-being staked
the slender, unpremeditated claim that brings us
back, year after year, lugging the
makings of another picnic—

the cucumber sandwiches, the sea-air-sanctified
fig newtons—there’s no knowing what the slamming
seas, the gales of yet another winter
may have done. Still there,

the gust-beleaguered single spruce tree,
the ant-thronged, root-snelled moss, grass
and clover tuffet underneath it,
edges frazzled raw

but, like our own prolonged attachment, holding.
Whatever moral lesson might commend itself,
there's no use drawing one,
there's nothing here

to seize on as exemplifying any so-called virtue
(holding on despite adversity, perhaps) or
any no-more-than-human tendency— 
stubborn adherence, say,

to a wholly wrongheaded tenet. Though to 
hold on in any case means taking less and less
for granted, some few things seem nearly
certain, as that the longest day

will come again, will seem to hold its breath,
the months-long exhalation of diminishment
again begin. Last night you woke me
for a look at Jupiter,

that vast cinder wheeled unblinking
in a bath of galaxies. Watching, we traveled
toward an apprehension all but impossible
to be held onto—

that no point is fixed, that there's no foothold
but roams untethered save by such snells,
such sailor's knots, such stays
and guy wires as are

mainly of our own devising. From such an
empyrean, aloof seraphic mentors urge us 
to look down on all attachment, 
on any bonding, as

in the end untenable. Base as it is, from
year to year the earth’s sore surface
mends and rebinds itself, however
and as best it can, with

thread of cinquefoil, tendril of the magenta
beach pea, trammel of bramble; with easings,
mulchings, fragrances, the gray-green
bayberry’s cool poultice—

and what can’t finally be mended, the salt air
proceeds to buff and rarefy: the lopped carnage
of the seaward spruce clump weathers
lustrous, to wood-silver.

Little is certain, other than the tide that
circumscribes us, that still sets its term 
to every picnic—today we stayed too long
again, and got our feet wet—

and all attachment may prove at best, perhaps,
a broken, a much-mended thing. Watching
the longest day take cover under
a monk’s-cowl overcast,

with thunder, rain and wind, then waiting,
we drop everything to listen as a 
hermit thrush distills its fragmentary,
hesitant, in the end

unbroken music. From what source (beyond us, or
the wells within?) such links perceived arrive—
diminished sequences so uninsistingly
not even human—there’s

hardly a vocabulary left to wonder, uncertain
as we are of so much in this existence, this
botched, cumbersome, much-mended,
not unsatisfactory thing.

Remeterigó

Semmi se biztos. Átkelvén, e leghosszabb 

napon, az apály-odatárta lagunán, 

felmászva az omladék lejtőn, ott, hol 

dagálykor újra sziget lesz,

hol már évtizede, hogy a jólét 

kitűzte karcsú, feltétlen vágy-

pontját, s ez évről évre visszahoz 

minket, cipeljük az újabb piknikhez valókat,

lesz uborkás szendvics, tenger-lég-szentesítette 

füge-newtonok halma, s hol fogalmunk sincs, 

mit művelhetett a verdeső víz és szél egy újabb télen. 

De egyre ott van

a szél-rohamozta, egy szál lucfenyő,

a hangya-tolongós, gyökér-horgú moha, fű

és lóhere párnázata alatta,

tépettek a körvonalak, de

- mint a mi prolongált vonzalmunk

 - tartanak. Bármi erkölcsi tanulság 

kínálkozna, itt nincs értelme levonni, 

semmi sincs itt, hogy úgynevezett példás virtusokhoz 

volna vethető (kitartás, 

legföljebb, ,,mégis": talán), 

vagy nagyon-is-emberi tendenciákhoz -

makacs ragaszkodás, mondjuk,

egy merőben torz tanhoz. 

Bár a kitartás, bármi esetben, az lesz,

hogy mind kevesebb a szilárd pont, marad

néhány dolog, ami szinte bizonyos, mint

hogy a leghosszabb nap

is eljön újra, s mintha lélegzetfojtva, 

kezdődik ismét a hónap-hossza kilégzés, 

a kicsinyültségé. Múlt éjszaka felkeltettél, 

hogy nézzem meg a Jupitert,

a roppant parázstömböt, mely galaxisok

 fürdőjén forog pillantástalan. Figyelvén, 

ott haladtunk amaz értés felé, mely minden, 

csak nem megtartható -

hogy nincs biztos pont, 

hogy nincs lábhely, van kóborlás, 

eloldozott, s mentőnk így némely zsineg, 

hajós csomó, merevítő s kikötő drótkötél, mind

jellegzetes s fő hagyományunk. 

Ilyen mennyekből, zárkózott szeráfi 

védnökök bíztatnak, néznénk le minden 

kapcsolatra, bármi kötődésre, mint ami

végeredményben lakhatatlan. 

Bármi galádság, a föld kelletlen felszíne 

évről évre kifoldozza magát, 

új köntöst ölt, lesz, ami lesz, s ahogy bírja, van

hozzá pimpó-fonala, magenta-szín 

parti bab indája, szederág-drótkerítése; 

s enyhületek, takarások, illat-szálltok, 

szürke-zölden a viaszbokor hűs borogatása -

övé mindez, s ami végül se gyógyul, 

a sós lég szép sorján lefosztja-tűnteti: 

a tenger fölé belógó holt fenyőcsonk 

így csiszolódik el csillogó fa-ezüst anyaggá.

Kevés, ami biztos, nem úgy, mint az ár, 

mely körülír minket, és egyre meghatározója 

minden pikniknek - ma ismét túl sokáig 

ott maradtunk, s nem maradt száraz a lábunk -

és minden kapcsolat, a legjobb esetben, 

talán, tört, sok-foltú dolognak bizonyul. 

A leghosszabb nap megfigyelése barátcsuklyás 

borulat alatt végződött, lett

mennydörgés, eső és szél, aztán várakozás, 

s ejtünk mindent, csak hogy füleljünk egy 

remeterigóra, mint szűri tiszta, töredékes, 

tétovázó, de a végén

töretlen muzsikáját. 

Mily forrásból (feljebbről, vagy belső feltöréssel?) 

élednek ily összefüggések -szűkített szekvenciák, 

oly elengedetten nem-is-emberiek -, s alig

marad szókészlet rá, a bámulatra, 

amilyen sok minden bizonytalan nekünk 

már e létben, e tákolt, keserves, sokat foldott, 

így-úgy ki is elégítő dologban.

A válogatás és fordítás alapjául szolgáló kötetek:

Amy Clampitt:

The Kingfisher

Alfréd A. Knopf, New York 1983

What the Light Was Liké

Alfréd A. Knopf, New York 1985

Archaic Figure

Alfréd A. Knopf, New York 1987

Ez ajándék Neked!

Dodona: az orákulumra-kérdés

Dodona: Asked ofthe Oracle

A női test, lejtései s redői, melyek

a szent nyíláshoz vezetnek, a mélyedéshez,

hol - itt - nem csábít s nem is fenyeget semmi:

méh döng, madár zeng, zabkalász fénylik szélről,

fű fut telkein (egy fürge gyík

megvillan egy szürke kövön,

tűnik); jegenyenyárfák

sodródó sudarai; harangvirágok,

folyondár. Messzi, peckes

kakasok diadalrikoltása: nem

fenyegető, csak mulatságos. Olümposz

amott egy hegyvonulat: jókora völgyek,

rajtuk gargantuai árnyak

vetülése, az erő friss-veretű

lézer-csillogása.

Ilyen élénkség, s még ez a hely, 

egykor, menedék volt? Mielőtt Dione, 

a borongós, korábbi hitves, átadta helyét 

a szukás Hérának (akinek, persze, volt jó 

oka zsörtölődésre), volt itt oly idény, 

amikor a hang, a visszafogott, ahogy 

illendő tartózkodással suttogásig 

merészkedett totem tölgy levelek közt, 

meghallgatásra talált?

Vagy ez a sebzett, 

melizmatikus üvöltés, mely épp 

a taxi kazettájából hangzik, 

vagy átszűrődve a csip-csup dolgok 

heves vitatásának gőzén - vajon sámáné,

papé, müezziné, netán hazug, félig-öncsaló csábítóé -,

ez diadalmaskodott: e sziréni hisztéria, 

e hím, ez ősi, ez értelem-híja, mely 

felrázza az Armageddonokat a politika 

birkás bóklászlétéből - e visszhang, 

mélyebb szakadékoké talán,

 mint akár a szexus ősképvilága?