Confesiones de una chica de rojo

Lilian Elphick 

Egy pirosruhás lány vallomásai

Akkor ismertem meg őt, amikor a Chinaski erdőben sétáltam. Jó sok gombát gyűjtöttem már, amikor feltűnt a csalitosban. Mit csinál egy magadfajta lány egy ilyen helyen? Hétköznapi kérdés volt, hétköznapi helyen, kétségtelen, hogy tetszettek nyugtalan barna szemei. Rögtön elképzeltem a jelenetet: Wolf elkapja a derekamat, miközben óriási nyelvcsapásokkal nyalja a nyakam. Megmutattam neki az ízletes galócákkal teli kosarat. Elmehetünk hozzád és fehérborral flambírozhatjuk, ajánlottam. Wolf mosolygott és kivillantotta egyik szemfogát: Nem, drágám, ezek mérgezőek. Mérgezőek? Nem tudtam! Elhajítottam mindet messzire, és levetkőztem, attól félve, hogy a ruhám beszennyeződik. Maradjon rajtad a sapka, kérlek!- esdekelt borízű hangon. Szót fogadtam neki.

Wolf úr, be kell vallanom önnek, hogy... Igen? Mond, elbűvölő teremtmény! Elővigyázatlan voltam vehemens természetemnek köszönhetően. De miről van szó?- morgott vágyakozva. Karmai szinte a bőrömet karcolták. Hát jó, kissé csillapítottam étvágyam a legnagyobbal a halálos gombák közül. És most meg fogok halni. Milyen buta voltam! Hangosan kacagott, fújt és fújt, és a hajam összeborzolódott. Csavargók szenvedélyével csókolóztunk. A Chinaski erdő bezárult, csak azért, hogy jobban szerethessük egymást. Jól csinálta a dolgát. Egy kis idő múlva bedagadt a nyelve, és lilás fekélyek nőttek rajta. Összeesett és még a füle is habzott.
Ó, Wolf, te még hiszel a tündérmesékben? –bosszankodtam, miközben megfosztottam  pénztárcájától, órájától és elegáns báránybőr cipőjétől

 Robert és Shana ParkeHarrison

Confesiones de una chica de rojo

Lo conocí cuando paseaba por el bosque de Chinaski. Había recogido muchas setas cuando él apareció entre unos matorrales: ¿Qué hace una chica como tú en un lugar como éste? La pregunta era vulgar, un lugar común; sin embargo, me gustaron sus ojos de inquietante negro. Imaginé de inmediato la escena: Wolf tomándome por la cintura y dando enormes lengüetazos a mi cuello. Le mostré el canasto repleto de sabrosas amanitas. Podemos ir a tu casa y flambearlas con vino blanco, propuse. Wolf  sonrió y dejó asomar un colmillo: No, querida, ésas son venenosas. ¿Venenosas? No tenía idea. Las lancé lejos y me desnudé, aterrada de que mi ropa estuviera contaminada. Quédate con la capa, te lo ruego, suplicó, con voz aguardentosa. Le hice caso.

Señor Wolf, debo confesarle que… ¿Sí? Dime, criatura encantadora. Pues, que me da vergüenza…, cometí una imprudencia, dada mi naturaleza vehemente. Pero, ¿de qué se trata?, rugió, lleno de deseo. Sus garras casi arañaban mi piel. Bueno, sacié parcialmente mi deseo con el más grande de todos aquellos nefastos hongos. Y ahora moriré. ¡Qué tonta he sido! Él se rió a carcajadas; sopló y sopló y mi pelo desordenó. Nos besamos con pasión de callejeros. El bosque de Chinaski se cerró sólo para que nosotros pudiéramos amarnos mejor. Hizo bien su trabajo. Al poco rato, la lengua se le hinchó y le brotaron unas pústulas violáceas. Cayó al suelo echando espuma hasta por las orejas.

Ah, Wolf, aún crees en los cuentos de hadas, apuré, mientras le afanaba la billetera, el reloj y los elegantes zapatos de cabritilla. 

FranciscoMartínez Bouzas

Lilian Elpick komisz és hihetetlen minifikciója

A déli féltekén született minifikció történetéről szólva, nem férhet kétség ahhoz, hogy Lilian Elphick e műfaj egy olyan aprólékosan kidolgozott ötvösmunkán alapuló ágának egyik kiemelkedő alakja, amely rövidsége ellenére képes megajándékozni minket a bőséges és teljes narráció élményével. Villám-elbeszélés, a hiányban rejlő végtelenség, maximális jelentéstartalom minimális jelentőséggel és nagyfokú intelligenciával, az olvasást követően kezd el működni, csak a tizedrésze látható, akár a jéghegynek... így tudnám definiálni. Bizonyosan lehetetlen definíciók, mégis Lilian Elphick magasszintű iskolapéldáját nyújtja mindezeknek öt korábbi könyvében, és úgyszintén a Santiago de Chilében nemrég megjelent „Egy pirosruhás lány vallomásai" -ban, amelyen még meg sem száradt a tinta. 58 minielbeszélés két nagy részre osztva, az első cím nélküli, de ugyanúgy több sorozatból áll mint a „Selyem suhogása" című. Hat kegyetlen történet, melyeknek előbukkanó és megnyilvánuló részleteitől eláll a lélegzetünk, ahol bicskák és kések csillannak meg, melyek „ éles nádsípként énekelnek" (13. old.) és eufémisztikus utalás történik gyilkosságokra mint a „ némák udvarában". Majd egy nagy csokor rövid, többségében nagyon rövid történet, melyek elindítják a César Aira által korábban említett feltevést. Elbeszélések melyeknek váratlan és intelligens befejezése szikraként vagy puskalövésként ragad meg minket, és amelynek hatására a rejtett titok a felszínre kerül. Mert Lilian elbeszélése, mint azt már megfigyelhettem a többi könyve olvasásakor, maximálisan kibontakozik, a körülírások és az intelligens szövet sokkal többet sejtetnek, mint amit valójában elmondanak, anélkül, hogy azt gyaníthatnák, egy rossz író ihletett pillanatában született zseniális mondatról vagy váratlan összefüggésről lenne szó. Lilian Elphick minifikciója a legkülönfélébb atmoszférákat belélegezve és úgyszintén különböző hangvételekben bővelkedve lüktet és foglal magában egy néhány soros történetet, amely a befejezést csak sejteti és az olvsótól várja, ha az e proteuszi, körülíró és mindenek előtt szellemtől és kreativitástól duzzadó írás frenézisét élvezni akarja. Ezen elbeszélések közül soknak közös és meghatározó eleme a finoman beleszőtt erőszak, legyen az méreg, bevájódó metszőfog, lefejezés, vagy a „Katonanő" főszereplőjének szívébe fúródó golyó, mely novella egyébként már korábbi elolvasásakor is lenyűgözött és amelyet méltónak tartok arra, hogy a mikrofikció legválogatottabb antológiáiban helyet kapjon. Tehát a tragikum, a kegyetlenség és az irtózat fontos szerepet kap ezekben a vallomásokban („egy évvel később összekötött kézzel dobtak a tengerbe, és én zuhantam, zuhantam a kékbe, abban reménykedve, hogy újra látni fogom őt" , 27.old.), melyeket az írónő finom szellemessége által szőtt próza apró narratív gyöngyszemekké és az olvasót megszólító műremekekké tesz. Külön említést érdemel, véleményem szerint, a gyűjtemény címadó novellája: Piroska meséjének egy igen egyedi és szellemes feldolgozása, amely a kötet minifikcióinak nagy részét meghatározó komisz, bosszúálló hangvétel paradigmájaként szolgál. Kétségtelen, hogy az írónő sziporkázó kreativitása képes az éles karmokról szóló monotematikus értekezéseket eltávolítani a rossz fogalmától és ugyanakkor újabb tematikai szállal örvendeztetni meg minket. A szerelem és annak visszásságai, saját vesztünkkel való találkozás és egyéb témák kerülnek az elbeszélés középpontjába, és az írói képzeletéből kiemelkedve kerülnek papírra. Hasonló a helyzet a kötetet záró fantasztikus történetekkel is: „Egyéb eshetőségek" a lepedő fikciójától, melynek miniatűrjei szexuális pozitúrákkal gyarapítják a szerelem művészetét, a meglepődés igaz történetéig. Rövid formátumú elbeszélés, („szöveg-cikkelyek", ha Cortázar elnevezését vesszük kölcsön), proteuszi szerkezetekhez horgonyozva, gazdag intertextuális kicsengéssel és szélesen válogatott szereplőkkel. Irónikus, csípós, halálos, pusztító, narráció, nyíltan, vagy burkoltan a vér vörös színébe öltöztetve, számtalan robbanó, pontos és fagyos befejezéssel, mintha gyémánttal lennének elvágva. Olyan ínyenceknek való, akik kellő szellemességgel és érzékenységgel bírnak ahhoz, hogy képesek legyenek extázisba esni kétharmadrésznyi burkolt tartalomtól, melyet saját képzeletüknek kell életre keltenie. A látható egyharmad olykor nagyon tiszta és közvetlen, máskor elliptikus és kimunkált írásokkal rohan le minket, melyek minden esetben művésziséggel, szépséggel és érzékiséggel teliek. így építgeti Lilian Elphick saját, ahogy ő maga mondja, befejezetlen, nyílt és fésületlen szakadékait.

Por Francisco Martínez Bouzas

La minificción malvada e inverosímil de Lilian Elphick.

A estas alturas de esa historia de la minificción, nacida en tierras australes, no me cabe la menor duda de que Lilian Elphick es una de las grandes figuras del subgénero basado en la elaboración de una minuciosa orfebrería capaz de agasajarnos con abundantes narrativas completas, pero al mismo tiempo muy breves. Relato relámpago, inmensidades hechas de ausencias, el máximo de significado con el mínimo de significante y mucha inteligencia, arranca cuando concluye su lectura, solo se ve la décima parte como en el iceberg... son algunos intentos de definición. Definiciones imposibles seguramente, pero que Lilian Elphick ejemplariza de forma magistral en sus cinco libros anteriores. También en estas Confesiones de una chica de Rojo, de tan reciente edición en Santiago de Chile que huele todavía a fresca

tinta verde. Cincuenta y ocho minirrelatos distribuidos en dos grandes secciones, la primera carente de título pero con varias series como la que se nos ofrece bajo el epígrafe "El crujido de la seda". Seis cuentos crueles, capaces de rebanarnos el aliento ya en su porción que emerge y se manifiesta, donde brillan las navajas y cuchillos "que cantan su melodía de afilada zampona" (página 13) y se alude eufemísticamente a muertes matadas como "el patio de los callados". Después, un amplio ramillete de historias breves, brevísimas en su mayoría, que suben esa apuesta de la que hablaba César Aira. Relatos como centellas o fusilazos que nos atrapan por el inesperado e inteligente final, que hace que salga a flote ese secreto sumergido, porque en la narrativa de Lilian Elphick se desarrolla al máximo, como ya he podido constatar en la lectura de otros de sus libros, la escritura elusiva y en su inteligente factura es mucho más lo que sugieren que lo que expresamente dicen, sin que quepa sospechar aquello de que un mal narrador puede tener un momento de talento y hallar una frase genial o un desenlace inesperado. La minificción de Lilian Elphick, respirando atmósferas diversas y prenada de tonalidades igualmente dispares, mantiene el pulso y en unas cuantas líneas aprisiona una historia, historia sugerida que el lector tendrá que completar si quiere disfrutar de ese frenesí de escritura proteica, elusiva y, sobre todo, desbordante de ingenio y creatividad. En muchos de esos relatos, el mismo común denominador: el sutil filamento de la tajada asentada ya sea con veneno, con colmillos hincados, con degüellos o con balas encajadas en el corazón de la protagonista de "La soldadera", un minicuento que ya me había hecho estremecer en anteriores lecturas y que considero digno de figurar en las más selectas antologías de la microficción. La presencia pues de lo trágico, de la crueldad, de lo pavoroso ("un ano después me lanzaban al mar con las manos amarradas y caía, caía al azul con la esperanza de verla de nuevo", página 27) transita por buena parte de estas confesiones que la prosa trenzada con sutil ingenio por la autora convierte en pequenos tesoros narrativos y en verdaderos artefactos que interpelan al lector. Especial mención merece, a mi juicio, el relato que le da el título a la colección: una personalísima e ingeniosa versión del cuento de Caperucita, paradigma de esa tonalidad malvada y vengativa que enmarca buena parte de estas minificciones. No obstante, la versatilidad creativa de la autora es capaz de transcender los discursos monotemáticos de las garras afiladas de la maldad y deleitarnos igualmente con otros hilos temáticos. Será el amor y sus enveses, el encuentro con la propia condena y otros núcleos diegéticos los temas que, emergiendo de su imaginación, se convierten en letra escrita. Y también con las historias fantásticas que componen la sección que clausura el libro: "Otras verosimilitudes" que nos llevan desde la invención de la sábana con miniaturas de posturas sexuales para acrecentar el arte amatorio, hasta la verdadera historia de la extraneza. Narrativa en formato breve, ("textículos", si le robamos la palabreja a Cortázar) anclada en estructuras proteicas, con muchas resonancias intertextuales enriquecedoras, con un amplio elenco de personajes. Narrativa irónica, mordaz, mortífera, corrosiva, con muchos finales fulminantes, exactos, helados, como si hubieran sido cortados con un diamante. Y vestida explícita o implícitamente con el color rojo de la sangre. Apta sobre todo para paladares exquisitos que aúnen tanto ingenio como sensibilidad, para ser capaces de extasiarse con esos dos tercios de la magnitud sumergida que deberán cobrar vida en su imaginación. El tercio visible nos invade a través de una escritura a veces muy clara y directa, otras elíptica y afilada, pero siempre llena de primor, de belleza y sensualidad. Así sigue Lilian Elphick construyendo sus propios abismos, inconclusos, abiertos y despeinados, como ella misma dice. 


forrás: http://lilielphick.blogspot.com