Salamov és Litvinova

Mottó: „A XIX. századi orosz humanista írók lel­két nagy bűn terheli, a XX. században az ő zászlajuk alatt kiontott emberi vér bűne... Valamennyi terrorista tolsztojánus és ve­getáriánus volt, valamennyi fanatikus az orosz humanisták tanítványa. És e bűn alól nincs feloldozás..." V.S.

VARLAM SHALÁMOV             

La luna, como un pájaro de invierno,                

entró volando por mi ventana,                      
aletea sobre la cama,                                             

raspa la pared con las garras.                        

Se agita encima de las páginas blancas,          
este hogar para los humanos asusta,              
mi pájaro de medianoche,                                       

mi encanto.   

Варлам Тихонович Шаламов

Луна, точно снежная сойка,

Влетает в окошко ко мне

И крыльями машет над койкой,

Когтями скребет по стене.

И бьется на белых страницах,

Пугаясь людского жилья,

Моя полуночная птица,

Бездомная прелесть моя.   

           

spanyolra fordította: Natalia Litvinova

(forrás: http://animalesenbruto.blogspot.hu/search/label/Varlam%20Shal%C3%A1mov)

A témához ajánlott irodalom: Gustaw Herling-Grudziński: A World Apart

Erneszt Neizvesztnij:  Mask of mouming

TAMARA, A SZUKA

(Cyka Tamapa)

Tamarát, a szukát Mojszej Mojszejevics Kuznyecov, a kovácsunk hozta a tajgából. Kuznyecovnak az ősei is kovácsok voltak, amint a neve is elárulta. Minszkből származott. Árva gyerek volt, ez viszont az utónevéből derült ki, a zsidóknál ugyanis a gyerek csak akkor kapja az apja nevét - de akkor feltétlenül -, ha az apa meghal a fiú megszületése előtt. A mester­séget már gyerekkorában kitanulta a nagybátyjánál, aki ugyanúgy kovács volt, mint Mojszej apja.

Kuznyecov felesége pincérnő volt az egyik minszki étteremben, sokkal fiatalabb a negyvenéves férjénél; harminchétben, bizalmas barátnőjének, egy büfésnő­nek a tanácsára följelentést írt férje ellen. Ez a mód­szer abban az időben célravezetőbbnek bizonyult mindenféle vádaskodásnál vagy rágalomnál, de még a kénsavnál is: Mojszej Mojszejevics nyomban el­tűnt. Üzemi kovács volt, nem holmi szegkovács, ha­nem valódi mester - sőt egy kicsit a szakma költője -, a kovácsoknak abból a fajtájából, akik egy rózsát is ki tudnak kalapálni. A szerszámokat, amelyekkel dolgo­zott, saját kezűleg készítette. Ezek a szerszámok - fogók, vésők., kalapácsok, pörölyök - kétségtelenül elegánsak voltak, ami azt mutatta, hogy mesterük szereti a szakmáját és ismeri a mesterség lelkét. Nem szimmetriáról vagy aszimmetriáról volt itt szó, ha­nem valamiről, ami ennél sokkal mélyebb, bensősé­gesebb. Minden patkó, minden szög szép volt, és minden munka, amely Mojszej Mojszejevics keze alól kikerült, magán viselte a mesterségbeli tudás jegyeit. Bármit készített, kelletlenül hagyta abba: mindig úgy érezte, hogy még ráférne egy kis finomítás, még jobb­ra, még ügyesebbre lehetne formálni.

A parancsnokok nagyra becsülték Kuznyecovot, bár a geológiai részlegnél nem sok kovácsmunka akadt. Mojszej Mojszejevics néha megtréfálta a feje­seket, s ezeket a tréfákat elnézték neki a jó munkájá­ért, így például elhitette a főnökséggel, hogy a fúró­kat keményebbre lehet edzeni olajban, mint vízben, s a parancsnok vajat utaltatott ki a kovácsnak, termé­szetesen nagyon kis mennyiségben. Kuznyecov a vaj­ból egy csipetnyit beledobott a vízbe, és az acélfúrók hegye enyhe fényt kapott, ami a hagyományos edzés­nél sohasem fordult elő. A többi vajat Kuznyecov és ráverőkovács segédje megette. A parancsnoknak ha­marosan besúgták a mesterkedését, de semmiféle megtorlás nem követte. Kuznyecov továbbra is bi­zonygatta a „vajas" edzés nagy előnyeit, s kikunyerál­ta a parancsnoktól azoknak a vajtábláknak a lefaragott darabkáit, amelyek megpenészedtek a raktárban. A törmeléket a kovács kiolvasztotta, s kissé kesernyés, de élvezhető vajhoz jutott. Jólelkű, csendes ember volt Kuznyecov, éfl mindenkinek jót akart.

Parancsnokunk ismerte az élet minden csínját-bínját. Lükurgosz példáját követve gondoskodott ró­la, hogy tajgai birodalmában kei felcser legyen, két kovács, két munkavezető, kei szakács, ket könyvelő. Az egyik felcser gyógyított, fl másik pedig nehéz fizi-kai munkát végzett és szemmel tartotta a kollégáját: nem követ-e el valami törvénybe Ütközőt. Ha a felcser

megdézsmált valamilyen narkotikumot - kodeint, koffeint - és lelepleződött, megfenyítették és köz­munkára küldték, kollégája pedig, miután kiállította és aláírta a leltárt, betelepedett az orvosi rendelőbe. A parancsnok észjárása szerint a szakembertartalékok nemcsak a pótlást tették lehetővé szükség esetén, ha­nem növelték a fegyelmet is, amely természetesen nyomban elillant volna, ha csak egyetlen szakember is pótolhatatlannak érezheti magát.

Ám a könyvelők, felcserek, munkavezetők helyen­ként meglehetősen könnyelműen adták át a helyüket, mindenesetre nem utasítottak vissza egy kupica vod­kát, még ha provokátor volt is a kínáló.

A másik kovácsnak, akit a parancsnok Mojszej Mojszejevics „ellentételéül" szemelt ki, nem nyílt alkalma rá, hogy kalapácsot fogjon a kezébe. Mojszej Mojszejevics feddhetetlen volt, kikezdhetetlen, meg a szakmai minősítése is kiváló.

Ez a Mojszej Mojszejevics volt az, aki egy tajgai ösvényen rátalált egy farkas formájú jakut kutyára. A szuka fehér mellén horzsolás csíkja látszott: igavo­nó kutyának használták.

Sem jakut tanya, sem nomád szállás nem volt a környékünkön - a kutya váratlanul jelent meg a tajgai ösvényen Kuznyecov előtt, aki halálra rémült. Moj­szej Mojszejevics farkasnak nézte, sarkon fordult és futásnak eredt, csattogott a csizmája talpa az ösvé­nyen, amint elrohant a mögötte lépkedők mellett.

A farkas azonban lehasalt, s a farkát csóválva oda­kúszott az emberekhez. Megsimogatták, megvereget­ték sovány oldalát és enni adtak neki.

A kutya ottmaradt nálunk. Hamarosan kiderült, miért nem merte az igazi gazdáit keresni a tajgában.

Eljött a kölykezés ideje: mindjárt első este nekilá­tott gödröt kaparni a sátortető alatt, annyira sietett, hogy az üdvözléseinket is alig méltatta figyelemre. Ötvenünk közül mindenki szerette volna megsimogatni, megveregetni és a simogatással a saját bánatun­kat elmondani., megosztani ezzel az állattal.

Kaszajev munkavezető, egy harmincéves geológus, aki nemrég „ünnepelte" észak-szibériai tevékenysé­gének tizedik évfordulóját elmaradhatatlan gitárját pengetve kilépett a barakkból, és szemügyre vette az új lakótársat.

-    Legyen a neve Vitéz - jelentette ki a munkave­zető.

-    Hiszen ez szuka, Valentyin Ivanovics - mondta nevetve Szlavka Ganusevics, a szakács.

-    Nőstény ? Ja, persze. Akkor legyen Tamara a neve. - És a munkavezető továbbállt.

A kutya a farkát csóválva, hálásan nevetett utána. Tamara hamar barátságot kötött mindenkivel, akire szüksége volt. Megértette, mi a szerepe telepünkön Kaszajevnak és Vaszilenko munkavezetőnek, rájött, milyen fontos a barátság a szakáccsal. Éjszakára az éjjeliőr mellett heveredett le.

Hamarosan kiderült, hogy Tamara csak kézből fo­gad el ennivalót, és semmihez sem nyúl hozzá sem a konyhában, sem a sátorban, akár van ott valaki, akár nincs.

Ez az erkölcsi szilárdság különösen meghatotta a telep sok mindent látott és sokat megélt lakóit.

Tamara elé kiraktunk a padlóra vajkonzervet, vajas kenyeret. A kutya végigszagolta a finomságokat, s mindig ugyanazt választotta és vette el - egy darab sózott lazachúst -, ez volt neki a legkedvesebb, a legízletesebb, s nyilván a legveszélytelenebb.

A szuka hamarosan megkölykezett - hat apró kis­kutya mocorgott a sötét gödörben. A kölyköknek kutyaólat csináltunk, áttelepítettük őket. Tamara sokáig nyugtalan volt, csóválta a far­kát, de aztán rájött, hogy minden rendben van, hiánytalanul megvoltak a kölykei.

Ebben az időben kutatócsoportunknak mintegy három kilométert tovább kellett haladnia fölfelé. Az

új táborhely hét kilométerre lehetett a bázistól, ahol a raktárak, a konyha, a parancsnokság és a hálóhelyek voltak. A kutyaólat a kölykökkel együtt magunkkal vittük az új helyre, és Tamara naponta kétszer-háromszor elszaladt a konyhára, hozta a szájában a csontot, amit a szakácstól kapott. A kölyköket mi is elláttuk volna ennivalóval, de Tamara ebben sohasem bízott.

Történt, hogy síkülönítmény tagjai érkeztek a tele­pünkre, szökevények után kutattak a tajgában. Télen rendkívül ritka a szökés, de híre járta, hogy a szom­szédos bányából megszökött öt elítélt, s most átfésü­lik a tajgát.

A síkülönítményeseket nem sátorban helyezték el a telepen, mint amilyenben mi laktunk, hanem a telep egyetlen faépületében, a fürdőben. A különítménye­sek feladata túlságosan komoly, semhogy bárki is egy tiltakozó szót ejtsen - magyarázta Kaszajev munkave­zető.

A telep lakói a szokásos közönyei, megadással vet­tek tudomást a hívatlan vendégekről. Csak egyetlen lény fejezte ki mélységes felháborodását.

Tamara, a szuka hangtalanul nekiugrott a legköze­lebbi különítményesnek, és átharapta a nemezcsiz­máját. Tamara szőre az égnek állt, és rettenthetetlen dühtől villogott a szeme. Alig tudtuk visszahúzni, elzavarni.

Nazarov, a különítményesek parancsnoka, akiről egyet-mást már korábban is hallottunk, lekapta a géppisztolyát, hogy lelövi a kutyát, de Kaszajev meg­ragadta a könyökét és behúzta a fürdőbe.

Szemjon Permjonov ács tanácsára kötelet hurkol­tunk Tamara nyakára és egy fához kötöttük - egyszer majd csak eleszi a fene innen a különítményeseket.

Tamara nem tudott ugatni, mint ahogy egyetlen jakut kutya sem. Vicsorgott, öreg fogaival megpró­bálta elrágni a kötelet - ez egyáltalán nem az a békés jakut kutya volt, amelyik köztünk töltötte a telet. Furcsa, féktelen gyűlölet forrt benne, s ez a gyűlölet a múltjában gyökerezett: nem most találkozott először különítményesekkel, ezt mindenki láthatta.

Vajon milyen erdei tragédiát őrzött mindörökre ennek a kutyának az emlékezete? Talán az a borzal­mas emlék volt az oka annak is, hogy ez a jakut kutya megjelent a telepünk közelében a tajgában?

Nazarov bizonnyal mesélhetett volna egyet-mást erről, ha nem csak az embereket méltatja figyelemre, hanem az állatokat is.

Öt nap múlva távozott három síkülönitményes, s másnap reggel készült elmenni cimborájának és a mi munkavezetőnknek a kíséretében maga Nazarov is. Egész éjszaka ittak, hajnalban tértek magukhoz, és elindultak.

Tamara felmordult. Nazarov visszafordult, le­emelte válláról a géppisztolyát, s közvetlen közelről egy egész sorozatot eresztett a kutyába. Tamara meg­rándult és elhallgatott. De a lövésre már rohantak ki a sátrakból az emberek, ki fejszével, ki csákánnyal a kezében. A munkavezető sietve elállta a munkások útját, Nazarov pedig eltűnt az erdőben.

Néha teljesül az átok, vagy talán a Nazarov iránti gyűlölet olyan nagy és féktelen volt mind az ötve­nünkben, hogy reális erővé vált és utolérte őt.

Nazarov sítalpakon ment el a helyettese kíséreté­ben. Nem a fenékig befagyott folyó medrében halad­tak, amely pedig a legjobb téli út a telepünktől mint­egy hÚ82 kilométerre húzódó országút felé, hanem a hegyeken át, cjj;y hágót keresztezve. Nazarov attól félt, hogy üldözőbe veszik, a hegyeken át pedig rövi­debb volt az út, s ő különben is nagyszerű sífutó volt.

Sötétedett mar, amikor a hágóhoz értek, csak a hegycsúcsokat érte a napfény, a szakadékokban már sötét volt. Nazarov elindult lefelé, a hegyoldalban egyre sűrűbb lett az erdő. Nazarov érezte, hogy meg kellene állnia, de a sítalpak repítették őt lefelé, s nekirohant egy kidőlt lombos fa hosszú, évtizedek

alatt kihegyesedett tuskójának, amit eltakart a ho. A tuskó átfúrta Nazarov hasát és a köpenyét átszakít­va a hátán jött ki. A másik különítményes messze járt már, lent a hágó alján, elérte az országutat, és csak másnap riasztott. Két nap múlva találtak rá Nazarovra, ott lógott a tuskón a sífutók megmerevedett test­tartásában, akár egy csatakép figurája.

Tamarát megnyúzták, bőrét kifeszítették a lóistálló falán, de a kifeszítés rosszul sikerült, a száradástól a bőr kicsinyre zsugorodott, senki nem hitte volna róla, hogy valaha egy termetes jakut igavonó kutya bundá­ja volt.

Hamarosan megérkezett a telepre az erdész, hogy utólag kiállítsa az engedélyt annak a famennyiségnek a kitermelésére, amit már több évvel korábban kivág­tunk. Amikor döntöttük a fákat, senki nem törődött vele, hogy mekkora tuskót hagyunk - magasabbak voltak a megengedettnél -, s most pótvágásra kötelez­tek. Könnyű munka volt. Az erdésznek adtak vodkát, pénzt, hogy vásárolhasson egyet-mást a boltban. Mi­előtt elutazott, elkérte a kutyabőrt, amely a lóistálló falán lógott. Azt mondta, északi kesztyűt varr belőle, ami kutyaprémből készült, szőrével kifelé. Amint mondta, a bőrön látható, golyóverte lyukak nem szá­mítanak.

Varlam Salamov írta ezeket a sorokat, aki évtizede­ket töltött kényszermunkán különböző lágerekben., s csupán néhány éve, 1982-ben, a sztálinizmus agyon­gyötört, kései áldozataként halt meg egy moszkvai elmegyógyintézetben.

Kortársunk volt tehát,  még­is szinte teljesen ismeretlen Magyarországon. Az 1960-as években legalább a lágerben született verseit megismerhettük volna, de akkoriban ezeket háttérbe szorította az újonnan felfedezett - egyébként régen kivégzett - szovjet írók prózája. Az ő életművük pe­dig, a dolog természetéből fakadóan., a máig hőskor­nak tekintett 1920-as évekhez kapcsolódott, mint­hogy a következő évtized elejétől már vagy az írástu­dók árulására, vagy hallgatásra kényszerültek - ese­tenként egymás után erre is, arra is.

A szovjet koncentrációs táborokról így főleg Alekszandr Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja című elbeszéléséből, közvetve Anna Ahmatova Rek­viemjéből tudunk (Pogogyin Arisztokratákját és a hasonló „irodalmat", amelyben az átnevelt lágerlakók boldogan dalra fakadnak az ideológiai újjászületés mámorában, említeni sem érdemes).

Az írónak a dallamos nevű, de minden másnál félel­metesebb, 125 lágert magába foglaló NKVD-birodalomban megélt személyes tapasztalatairól szóló mintegy 200 történetéből esztétikailag is, társadalom-tudományilag is egy nagyszabású mű körvonalai bon­takoznak ki.

De ki volt Varlam Salamov?

Az 1907-ben született író életét külső eseményei­ben a rendkívüli kor határozta meg, amelyben felnőtt. Tetteiben azonban - főleg mindabban, aminek meg­tételére később nem vállalkozott - legtöbb nemzedék­társánál meghatározóbbnak bizonyult a családi hát­tér. Salamov apja pravoszláv pap volt, félig zűrjén származék, papok, sámánok fia, kicsit sámán maga is. Rendkívüli tehetség, aki visszautasítván a Hittudo­mányi Akadémián felajánlott helyet, tanítónő felesé­gével együtt az Amerikai Egyesült Államokba ment, pravoszláv misszionáriusnak. 12 éven át hirdette az igét az Aleut-szigeteken, majd az 1905-ös forradalom hírére, a szabad sajtó, a lelkiismereti szabadság remé­nyében visszatért Oroszországba. Az északi Vologdában telepedett le, amelynek nagy történelmi és egyhá­zi hagyományai mellett harmadik meghatározó jel­legzetességét az adta, hogy a politikai száműzöttek városa volt.

A negyedik Vologda, Variam Salamov kései önélet­rajzi regényének címe annak a kisvilágnak a története, amely a nyolcadiknak, már Oroszországban született legkisebb fiút formálta. Ebben a világban az apa domi­nált, aki a városlakók felháborodására ikonok helyett egy saját kezűleg felszentelt Rembrandt-reproduk­ció, egy Krisztus-ábrázolás előtt imádkozott, világias szentbeszédeket mondott, és az ismétlődő pogromok városában legkisebb fiát elvitte a zsinagógába, hogy lássa azokat az embereket, „akik nálunk hamarabb rátaláltak Istenre".

A maga módján a pópa minden gyereke fellázadt az autoritér személyiség ellen. „Nehéz tisztelni azt az embert, aki a szó szoros értelmében minden tettünk­be beleavatkozik", írta később Variam Salamov. A legnagyobb fiú még újsághirdetésben is elhatárolta magát „klerikális" apjától, és 1924 szeles, esős őszén a majdani író szintén becsukta maga mögött a szülői ház nagykapuját, amelyen korábban ki-be járnia sem volt szabad.

Az apa elleni lázadás Salamov későbbi életében a sorsukra hagyott szülők miatti kínzó lelkiismeret-furdalásban és... heves ateizmusban szuhlimálódott. A lágerben ugyan a vallásos emberek kellették benne a legnagyobb tiszteletet, ám számára a hit nem nyúj­tott vigaszt: „A vallástalanság - írta , amelyben egész tudatos életemet leéltem, nem engedte, hogy kereszténnyé váljak." Még A negyedik Vologda is ezekkel a szavakkal fejeződik be: „...családunk növekvő gondjai közepette az én tudatomban Isten számára nem maradt hely. S büszke vagyok rá, hogy 6 éves koromtól 60 éves koromig nem folyamodtam a segítségéhez sem Vologdábari, sem Moszkvában, sem Távol-Északon."

Egy pópa fiának az 1920-as években semmi remé­nye nem volt a továbbtanulásra. Varlam Salamov ezért elszegődött cserzőmunkásnak egy moszkvai bőrgyárba, s három évvel később, már fizikai mun­kásként, jelentkezett a jogi karra (a felvételi előtt apja egész éjszaka térden állva imádkozott Vologdában...).

A húszéves fiatalembert eseménydús diákélet várta az egyetemen és a kollégiumban, a mindig felboly­dult, jókedvű, nyüzsgő „Cserkasszkán'. S még sok­kal inkább a főváros lázas politikai életében, ahol mindennap választania kellett: Buharin előadását hallgassa-e meg, vagy a varázslatos szónok Trockijét; valamelyik illegális anarchista kör ülésére menjen-e, vagy Mejerhold színházába, ahol a rendező Bugyonnij-sapkában, pisztollyal a kezében játszott elő; egy Fourier-ről szóló előadásra, vagy a párizsi kommün agg résztvevőjével szervezett találkozásra siessen; ol­vassa heves, kamaszos rajongásának tárgya, Larisza Rejszner, a korán meghalt forradalmárnő írásait, vagy vegyen részt Lunacsarszkij népbiztosnak és Vegyenszkijnek, a pravoszláv megújulási mozgalom radikális vezetőjének arról szóló vitáján, hogy Isten volt-e Jézus vagy sem...

A lázas, pezsgő diákélet nem tartott sokáig. A Lenin végrendelete című illegális kiadvány előkészítésében való részvétele miatt Variam Salamovot 1929. febru­ár 19-én letartóztatták, már a törvénytelenségek kere­tében. A szovjet Legfelsőbb Bíróság 1928. január 2-i határozata ugyanis annyira kiszélesítette az ellenfor­radalmi tevékenység fogalmát, hogy az gyakorlatilag mindenkire alkalmazhatóvá vált: a feltételezett szán­dékot, illetve annak - szintén feltételezett - társadalmi veszélyességét is ellenforradalmi cselekedetnek minő­sítették. Az egy hónapos vizsgálati fogságot Salamov magánzárkában töltötte a Butirki börtönben, amely 1917 előtt is politikaiak börtöne lévén, hatalmas könyvtárral rendelkezett - a nagy kiadók minden könyvből automatikusan és ingyen küldtek egyet a Butirkiba.

A kihallgatások során Salamov megtagadta a vallo­mástételt. 3 év koncentrációs táborra ítélték - lágerek ugyanis már ekkor, sőt korábban is voltak a Szovjet­unióban; az 1923-ban Egész Oroszország címmel ki­adott információgyűjtemény 65 ilyen intézmény cí­mét és telefonszámát sorolta fel. „Igazi" politikai lágernek azonban még csak a Szolovki (Különleges Rendeltetésű Szolovki Lágerek vagy SZLON) szá­mított, amelyről egy másik 1929-es foglya, Dmitrij Lihacsov irányításával 1988-ban szovjet dokumen­tumfilm készült.

Variam Salamov a Szolovki 4. számú viserai részle­gébe került. Megismerte és meggyűlölte ezt a termé­szet- és emberellenes világot, zártsága, titkossága és az olcsó munkaerő révén a sztálinizmus egyik legfontosabb majdani támaszát, amelynek legalább annyira a köztörvényes elítéltek, mint a fegyveres őrök voltak az igazi urai. A láger szervezett alvilága lett a fősze­replője Salamov egy későbbi, máig publikálatlan pró­zai művének, a Viserai antiregénynek,

A fiatal elítélt már 1929-ben, aló. pártkonferencia alkalmából meghirdetett amnesztia alatt kérte szabadlábra helyezését. Paradox módon ezt azért nem teljesítették, mert Salamov nem volt párttag; csak 1931-ben, egy zajos „átnevelési kampány" - valójában a lágerek tehermentesítésére indított OGPU-akció - keretében engedték ki. Salamov ekkor a berjoznyikovói vegyi kombinát egyik irodájában kapott munkát, abban az intézményben, amelyet még elítélt­ ként maga is épített.                                      

1932-ben térhetett vissza Moszkvába. A több mil­lió ember deportálásával végrehajtott „teljes kollekti­vizálással", a már tomboló ukrajnai és Kubany-vidéki éhínséggel a háttérben, de sok tekintetben mégiscsak az újrakezdés érzésével: a városokban a legtöbb he­lyen érzékelték az emberek a sztálini korszak első és egyetlen, Kirov meggyilkolásáig tartó liberalizációs periódusát. Salamov írni kezdett, cikkei, tárcái, elbe­szélései jelentek meg. A régóta az éhhalál szélén vege­táló, vak apja, majd anyja halálával, a saját család alapításával, a társadalmi-irodalmi beilleszkedés gondjaival teli időszak öt évig sem tartott. 1937. janu­ár 13-án az írót újra elhurcolták, és - feltehetőleg a régi vád alapján, de „KRTD" indokával, öt év Koli-mán letöltendő javító-munkatáborra ítélték.

Ebben a képtelenségben jól tükröződik a sztáliniz­mus logikája. A váltakozó belügyi népbiztosok, 1937-ig Jagoda, majd Jezsov, 1939-től pedig Berija nevével számon tartott - sőt szembeállított - vészkorszakok­ban ugyanis végig töretlen lendülettel folyt a megtorlá­sok társadalmi, intézményi, ideológiai - s mi több, jogi alapjainak megteremtése. Az említeti „liberális" korszakban, 1932. augusztus 7-én például bevezették a halálos ítéletet az állami tulajdon elleni vétségért. Ez már nem a potenciális ellenzék néhány tíz- vagy százezer tagját érintette, hanem milliókat, hiszen et­től fogva az aratás után a szántóföldeken maradt ma­roknyi gabonaszem összeszedéséért is halálra ítélhet­tek valakit; számos ilyen esetről maradtak fenn ada­tok.

Egyenletesen nőtt az elítéltek száma is az ország­ban. Mértéktartónak tekinthető számítások szerint 1928-ban még 30 000-en, 1930-ban több mint 600 000-en voltak. A „teljes kollektivizálás" végre­hajtása következtében 1931/1932-ben kétmillió a fog­lyok becsült száma (ezt egyebek mellett a lágerekben eladott újságok alapján állapították meg, ami a későb­biekhez képest idilli körülményeket sejtet). 1933 és 1935 között öt-, a következő két évben hat-, a jezsovi korszakban nyolcmillió ember élt a börtönökben és a lágerekben; a kivégzettek és lágerben elpusztultak száma természetesen alaposan megnöveli a sztáliniz­mus áldozatainak számát.

Variam Salamov ügyében 1937-ben már nem bíró­ság ítélkezett, hanem az 1934. július 10-i és november 5-i rendeletekkel létrehozott Különleges Tanács, amelynek három tagja volt: a belügyi népbiztoshe­lyettes, az Orosz Föderáció Belügyi Népbiztosságá­nak képviselője és annak a szovjetköztársaságnak a rendőrparancsnoka, ahol a bűncselekményt elkövet­ték. A Különleges Tanács ülésein elvileg jelen kellett lennie a Szovjetunió főügyészének vagy helyettesé­nek is. Tevékenységének első hónapjaiban a testület, érdekes módon, ritkán hozott öt év kényszermunká­nál súlyosabb ítéleteket. De gyorsan megszokottá vál­tak a 8-10 éves ítéletek, a jezsovi korszakban általá­nossá „a legsúlyosabb büntetés", az agyonlövetés. A különböző források szerint a politikai ügyek 75-90 százaléka tartozott a Különleges Tanács hatáskörébe, s az ennek megfelelően futószalag-szerűén működött, 7-től 20 percig terjedő idői fordítván egy-egy ügyre., beleértve az ítélet legépelését és kihirdetését is.

Már ha ki kelleti hirdetni. Mert a legtöbb vádlott nem volt jelen ügye tárgyalásánál, s az 1960-as évek­ben elhangzott hivatalos szovjet vélemény, Zsogin főügyészhelyettes szerint így „nem tudott védekezni az tellene felhozott vádakkal szemben. Ezzel nemcsak hogy megsértették a vádolt és az ügyben érdekelt többi személy jogait és jogos érdekeit, hanem megte­remtették az eleve elhatározott, megalapozatlan, ke­gyetlen ítéletek meghozatalának lehetőségét".

A Különleges Tanács által elítélt foglyok eleve más elbírálás alá estek, mint azok, akiket bíróság elé állí­tottak. Míg az utóbbiakat például a büntetés letöl­tése után általában szabadon engedték, az előbbiek automatikusan újabb „időtartamot" kaptak. Erről Moszkvában hozták a döntést, és az érdekeltekkel sok ezer kilométernyire az NKVD helyi megbízottja kö­zölte, alkalomadtán. Variam Salamov esetében erre tíz hónappal az ötéves büntetés lejárta után kerül majd sor.

Magyarázatra szorul a fiatal író ítéletében szereplő fucsa rövidítés is. A büntető törvénykönyv 58. tör­vénycikkének pontjait jelölték számok helyett betűk­kel, ezek voltak a politikai bűncselekmények. Mint­hogy pedig 1926 és 1938 között állítólag 16 millió embert vontak felelősségre mint „ötvennyolcast", a betűszók a kor rettegett kulcsszavaivá váltak. Nem csak mint Variam Salamov elbeszéléseinek minden­kori szereplőivel, hanem mint a törvénybe foglalt törvénytelenség jogtörténeti ritkaságszámba menő példáival is, érdemes megismerkedni a leggyakoribbakkal.

KRTD (kontrrevoljucionnaja trockisztszkaja gye-jatyelnoszty) - ellenforradalmi trockista tevé­kenység;

KRD (kontrrevoljucíonnaja gyejatyelnoszty) ~~ el­lenforradalmi tevékenység;

KRA (kontrrevoljucionnaja agitacija) - ellenforra­dalmi agitáció;

ÁSZA (antiszovjetszkaja agitacija) - szovjetellenes agitáció;

CSSZIR (cslen szemji izmennyika rogyini) - egy hazaáruló családtagja;

PS (podozrenyije v spionazse) - kémgyanús ember

SZOE (szocialno opasznij element) - társadalmi­lag veszélyes elem;

SZVE (szocialno vrednij element) - társadalmilag kártékony elem stb.

1937-ben Variam Salamovnak a KRTD jutott, no­ha soha nem rokonszenvezett Trockijjal; később még az ASZA-ban is része lett. Az ítélet mindkét alkalom­mal kimondta, hogy a büntetést koncentrációs tábor­ban, kényszermunkán kell letöltenie. Ennek a hivata­los neve javító-munkátábor volt, és három fajtája léte­zett :

-    Javító-nevelő kolóniák a kis-közbűntényesek és az apróbb hivatali vétséget elkövetők számára;

-    tömeges javító-munkatáborok az ország központi területeitől távol eső vidékeken, rendkívül szigorú feltételek közepette, „a társadalomra nézve veszé­lyes elemek" számára. Mindenki idekerült, akinek ügyét a Különleges Tanács tárgyalta, illetve akit -akár a bíróság, akár a Különleges Tanács - az 58. törvénycikk alapján ítéltek el;

-    szigorúan elzárt büntetőlágerek azon elítéltek szá­mára, akik mint elítélték, megsértették a lágerren­det.

Kolima, ahová Variam Salamov több hetes száraz­földi, majd tengeri úton 1937. augusztus 12-én meg­érkezett, hogy megkezdje ötéves büntetése letöltését, a második és a harmadik pontban felsorolt lágerek rendszere volt. Egy Dalsztroj (Kelet-Szibériai Épít-kezés) nevű szervezet fogta össze tevékenységét; az 1920-as évek végétől azzal a feladattal hozták létre a Belügyi Népbiztosság kizárólagos felügyelete alatt, hogy a fél európányi területen bármilyen áron, a bőségeden rendelkezésre álló emberéletet nem kiméi-ve termelje ki az ország tervezett iparosításához nél­külözhetetlen aranyat.

Hihetetlen erővel indult meg a munka. Az odairá­nyított rabok számáról ma még nincsenek hivatalos adatok, de azt a helyi választási névjegyzékekből tud­juk, hogy a szabad lakosság 1926 és 1939 között hu­szonháromszorosára nőtt. A kitermelt arany és szén mennyisége állandó terjeszkedésre késztette a Dalsztrojt; Salamov odakerülése idején 125 láger működött, amelyből 80 kifejezetten az arany- és szénbányákat látta el munkaerővel. Egy-egy lágerben két- és tízezer fő között volt az elítéltek száma. A 40-50 fokos fagy­ban 12-16 órát dolgoztak naponta, 40 dekás kenyér­fejadaggal, délben és este híg levessel meg kásával. Egyetlen apró kályhával fűtött, hatalmas sátrakban laktak, emeletes „telipriccseken" aludtak, vagyis egy hosszú deszkán, szorosan egymás mellett, álmukban együtt fordulva. A milliárdnyi tetű, a skorbut, a köz-bűntényesek szadizmusa, az őrség fizikai bántalmazá­sai következtében, mindenekelőtt pedig az alultáp­láltság miatt a Kolimára érkező elítéltek egyharmada már az első évben meghalt (az ezt megelőző állapot­ban lévő elítéltet a lágernyelv dohogyjagának, a végső pontig eljutott, „kikészült" embernek nevezi; Sala­mov nem egy ilyen állapot történetét megírta, a leg-megrendítőbbet Cherry brandy címen, a költő meg­nevezése nélkül, de nyilvánvalóan Oszip Mandel-stamról).

Bizonyos számításokkal rendelkezünk arról, hány elítélt életét, halálát követelte a valamennyi sztálini lágerrendszer közül a legszörnyűbbnek tartott Kolima. A hatalmas régió a szárazföldről (a lágernyelv­ben: a Nagy Földről) megközelíthetetlen volt a tajga miatt, ezért délről, az Ohotszki-tengeren szállították a Dalsztroj utánpótlását. Előbb Vlagyivosztokból, majd amikor a háború kitörése után a várost hadiki­kötőnek minősítették, a közeli Nahodkából érkeztek a hajók a 80 000 elítélt befogadására épített tranzitlá­gerbe, Magadanba, a térség fővárosába. A forgalom­ban részt vevő hajók száma, a hajózási idények adatai, az emlékek, a Lloyd biztosítótársaság iratai alapján ma azt a becslést tekinthetjük a legmérvadóbbnak, amely szerint „legforgalmasabb" időszakában, 1937 és 1941 között egymillió fogoly került Kolimára; a Dalsztroj működése pedig másfél évtized alatt össze­sen mintegy hárommillió emberéletet követelt.

„Kolima - írta Mihail Geller a Salamov-elbeszélések első, londoni orosz nyelvű kötetét útjára bocsátva nem volt pokol, legalábbis nem a szó vallási értel­mében. A pokolban bűnösök bűnhődnek, vétkesek sínylődnek. A pokol az igazság győzelme, Kolima az abszolút rossz diadala volt." A magyar olvasó feltéte­lezett asszociációját megerősítheti a felirat, amelyet a Dalsztroj lágereiben rendszeresítettek a főkapu fö­lött: „A munka becsület, dicsőség és hősiesség dolga." Arról azonban, hogy fel is szabadítana, nem esett szó...

Az elbeszélések alapján fő vonalaiban rekonstruál­ható, mi történt az íróval azután, hogy a magadani tranzitlágerből az Északi Bányaparancsnokság 3000 elítéltet foglalkoztató Partizán bányájába került, ahol az egyik legmagasabb halálozási arányszámot regiszt­rálták. 1938 decemberéig dolgozott itt, akkor vissza­vitték Magadanba, hogy mint egykori joghallgató, a lágerbirodalom egyik újabb monstre-perének vád­lottja legyen. Salamov a Jogászok összeesküvése című elbeszélésében és néhány éve Nyugaton közreadott Rövid életrajzában is megírta, hogy mielőtt a jogász­pert dűlőre vitték, vagyis a letartóztatott elítélteket (!) agyonlőtték volna, a pert kiagyaló NKVD-tisztet, Sztyebljov kapitányt lefogták, kivégezték, és mindenkit, akit az ő parancsára börtönöztek be, sza­badon engedtek - ami azt jelentette, hogy visszavitték őket kényszermunkára.

A biztos halál árnyékából menekült író a magadani tranzitláger tífuszkaranténjában ocsúdott fel. Csak 1939 áprilisában, megrokkanva, „kikészülve" vitték vissza a bányába, de nem arany-, hanem szénfeltárás­ra. Kolimán időközben véget ért a Garanyin-ezredes nevével emlegetett korszak, amelynek során naponta nyilvánosan felolvasott többezres listák alapján foly­tatták a kivégzéseket. Az ország azonban még a „vér­szomjas törpe", Jezsov uralma alatt élt, s ez megmu­tatkozott a GULag minden koncentrációs táborában éjjel-nappal dolgozó belügyi nyomozótisztek lázas tevékenységében. Salamov ellen is újabb ítélet ké­szült, de az írónak sajátos módon éppen egy NKVD-tiszt mentette meg az életét, amikor szeme láttára összetépte a peranyagot, ahogyan a lágerben mond­ták, „a dossziét". Ezt az esetet Salamov később a Kézírásban írta meg, valós végkifejletével együtt: „A nyomozótiszt darabokra tépte a dossziét, és a papír­csomót begyömöszölte a kályhába. Még világosabb lett. Kriszt semmit sem értett. És a nyomozótiszt, anélkül, hogy Krisztre pillantott volna, azt mondta: »Mind egy kaptafára csinálják. Nem értik, mit tesz­nek, és nem is érdekli őket.« És keményen Krisztre nézett.

-    Folytatjuk a diktálást. írja?

-    írom - mondta Kriszt, és csak évek múltán értet­te meg, hogy ez az ő dossziéja volt.

Sok társát agyonlőtték. Agyonlőtték a nyomozó­tisztet is. Kriszt azonban még mindig élt, és néha, legalább néhány évenként egyszer eszébe jutott a lángoló dosszié, a nyomozótiszt elszánt ujjai, amint széttépik Kriszt dossziéját, a pusztulásra ítéltnek nyújtott ajándékként attól, aki az ítéletet meghozza."

Salamov 1940 őszéig dolgozott a Fekete-tónál, 14 órás műszakokban. Ekkor bezárták a bányát, mert nem találtak benne szenet. Az elítélt innen - mint hitte, büntetésének utolsó hónapjaira - az észak-kolimai Arkagala szénbányába került. Örült, mert nem mínusz ötven fokban, külszíni fejtésen, hanem a bá­nya mélyén kellett dolgoznia, s az őrség nem nagyon verte a rabokat, be se igen merészkedett a vájatokba.

Itt, Arkagalában érte az írót a háború kitörésének híre. Ezer és ezer más rabtól eltérően ekkor már nem volt olyan naiv, hogy önként jelentkezzen a frontra, s ettől remélje a szabadulást. Valamennyi KRTD-s, aki így tett, előbb-utóbb úgyis megkapta a végzést, hogy a háború befejezéséig büntetése lejárta esetén sem szabadul; Salamovnak is a kezébe nyomtak egy ilyen sokszorosított végzést. Paradox módon kima­radt hát az orosz nép tudatát oly hosszú időre megha­tározó alapélményből. A második világháború legfel­jebb olyan hűvösen, távolról csengő megjegyzések­ben talált utat a műveiben, mint hogy „Berija Hitlert utánozta, de túlszárnyalta őt cinizmusban". A Tanfo­lyamban ki is mondta: „Harminchét óta majdnem tíz évet ültem börtönben, lágerben, újságok nélkül, könyvek nélkül, és semmit sem tudtam azon kívül, hogy volt egy háború, amely véget ért..."

Mielőtt azonban véget ért volna, Salamovot még kétszer letartóztatták a lágerben. Először Dzselgalá-ba, egy harmadik típusú büntetőtáborba szállították, Kolima ún. különleges övezetébe, amelyet az író ké­sőbb a sztálini Dachaunak nevezett. 1943-ig az ottani aranybányában dolgozott, ekkor „mint megrögzött trockistát és a nép ellenségét", más források szerint mint olyan embert, aki az emigrációban élő Nobel­-díjas Iván Bunyint az orosz irodalom klasszikusának nevezte, újabb tíz év kényszermunkára ítélték. A vád ÁSZA, szovjetellenes agitáció volt, amely a Bunyin-változatot erősíti; emellett szól az is, hogy Salamov megőrizte az utókor számára a feljelentő, egy ismert moszkvai irodalmár nevét.

Bányamunka és  kórházi ápolás, „kikészülések" és újrakezdések váltogatták egymást az elítélt életében, amikor a Nyugati Lágerparancsnokság egy jóindulatú orvosának közbenjárására Variam Salamovot beiskolázták a Magadan közelében, az álmok álmának tekintett 23. kilométernél megindított felcsertanfoyamra. A tanári kar és a hallgatóság is főleg „ötven-  nyolcasokból" állt. Régóta elszoktak a tanítástól, a  tanulástól, de megindító komolysággal, elszánt hivatástudattal készültek „a beteg embernek, ráadásul a beteg fogolynak, méghozzá a beteg kolimai fogolynak nyújtott segítség nagy feladatára". Salamov nyolc hónapot töltött a tanfolyamon, ez az idő és a megszer­zett egészségügyi képesítés mentette meg az életét.

A gyógyítás pedig még az életnél is többet, az emberi méltóság visszaszerzésének lehetőségét jelentette számára. 1951-ben szabadlábra helyezték, de -  hogyan lehetett volna másként ebben az irracionális világban - a „szabadsággal" együtt örök életére szóló röghözkötéséről is értesítették. Minthogy nem hagyhatta el Kolimát, egy apró jakutiai településre költö­zött. Gyógyított és a lágerbarakkok, a fegyveres őr­ség, a szögesdrótok árnyékában óvatosan írni kezdett. Másokban általában előbb szólal meg a költő, s csak később, a poézist elnyomva, a prózaíró hangja. Sala- mov esetében fordítva történt: negyvenévesen for­málódtak benne az első versek, afféle lírai napló, a megírhatatlan igazi helyett. A verseit tartalmazó két füzetet egy szabadságra utazó orvosnő titokban ma­gával vitte Moszkvába, s 1952 nyarán Salamov felesége eljuttatta Borisz Paszternaknak.

Az akkoriban különösen sok politikai elítéltet anyagilag, erkölcsileg támogató Paszternak 1952 júniusá­ban hosszú, komoly, megrendült elemzést küldött válaszul Variam Salamovnak. Nagy pillanat volt ez a kolimai rab számára, aki tönkretett, meggyalázott élete egyetlen vigaszát és igazolását az irodalomban kereste. A két költő között nagyon orosz és nagyon költői levelezés kezdődött. Nem egyoldalú: Salamov rendre megkapta a Zsivago doktor készülő fejezetei­nek kéziratát - egy-egy ilyen küldeményért néha másfél ezer kilométert utazott a tajgában -, és alapos szövegelemzéseinek nyomát nemrégiben kimutatták a regény utolsó fejezeteiben. Főleg nyelvhasználati, stiláris kérdésekben, de tartalmilag is: a fiatal nemze­déknek a háborúban tanúsított hősiességéről, az árva­házakról, s persze a lágerekről Salamov számos olyan észrevételt tett, amelyet Paszternak figyelembe vett a szöveg végső változatánál. „Maga az én ritka öröme­im egyike, s bizonyos értelemben az egyedüli is", írta Paszternak egyik levelében Variam Salamovnak.

Az utóbbi számára ez a kapcsolat az élettel egy jelentésű művészetet, az utolsó szalmaszálat jelentet­te. Pedig Paszternak kezdetben csak a kolimai verse­ket ismerhette, az elbeszélések csupán készülőfélben voltak; legtöbbjük az ötvenes évek közepe és a hatva­nas évek vége között keletkezett.

Való igaz, hogy Kolima neve a művelt világban ma mindenekelőtt Variam Salamov nevét idézi fel. Az író azonban nem egyedüli és nem is a legelső krónikása volt a Dalsztroj birodalmának. A kiszabadult vagy nagy ritkán megszökött egykori foglyok beszámolói­ból a világ már a harmincas évek közepén megismer­hette, de a fasizmus növekvő veszélyében, a népfront, a Spanyol Köztársaság céljainak bűvöletében nem akarta tudni az igazságot. A második világháború után a lágerekből szabadult külföldiek egymás után kiadták emlékezéseiket, amelyek viszont már a hideg­háború kontextusában kaptak más értékelést. Róbert Conquest tudományos elemzést írt Kolimáról, s per­sze nem feledkezhetünk meg Alekszandr Szolzsenyi-cin alapművéről, a GULag szigetcsoportról sem, noha ő eleve leszögezte, hogy Variam Salamov és a többi túlélő tanúságtétele miatt ezekről a lágerekről nem akar részletesen szólni. Számos egykori szovjet fogoly memoárja - legalábbis hazájában - még szintén ki­adásra vár.

Variam Salamov mindenki mástól eltérően azon­ban szépirodalmi műveket irt. A Kolimai elbeszélések még a Dalsztroj fennhatóságán is túl „terjeszkedtek", hiszen részük a moszkvai börtönök világa (Az első csekista), a viserai láger (Visszhang a hegyekben) vagy a Kolima áldozatának emlékére vörösfenyőgaly-lyat állító asszony moszkvai lakása (A vörösfenyő fel­támasztása) . A legtöbb kolimai elbeszélés főszereplő­je, néha résztvevőként, gyakrabban szemlélőként, az író alteregója. Mint láttuk, egyszer Kriszt néven, ami oroszul is Krisztus nevét idézi, máskor Andrejevként, Golubjévként vagy éppen Salamovként. Akármi a neve, minden mondatban, akár többször is, akár sze­mélyes névmás formájában is, szüntelenül ismételge­ti, mintha csodálkozna, mintha bizonykodna: még él, van. Ő az, aki a legképtelenebb, az olvasó számára abszurdnak tűnő helyzetekben is elviseli, hogy meg­alázzák, de akkor sem adja meg magát.

A memoárokkal szemben Salamov elbeszélései szörnyülködés, sőt gyűlölet nélkül, szinte érzelem­mentesen jelenítik meg a borzalmakat. Az orosz iro­dalom hagyományos eszköztárával, persze, képtelen­ség lett volna a sztálini koncentrációs táborokról írni. Az új hangra azonban, amelyen a vologdai pópa fia megszólalt, nemcsak az élményanyag, hanem - bár­milyen furcsa - vegytisztának látszó esztétikai meg­fontolások is késztették. A maga módján, arról mit sem tudva, ő is eljutott az „Auschwitz után nem lehet verset írni" adornói gondolatához. „Az új prózában", írta már a láger után, egy magánlevélben, „Hirosima után, az Auschwitzban és a kolimai Szerpantyinnajan [előbb tranzit- majd kivégzőláger, csak 1938-ban 26 000 embert semmisíttetett meg itt Garanyin ezre­des.  folyó önkiszolgálás után, a háborúk és a forradalmak után minden didaktika érvényét veszíti. A művészetnek nincs többé joga az igehirdetésre."

Az ötvenes években, a Kolimai elbeszélések végső formába öntésekor, ez a gondolat ars poetica-szerűen is megfogalmazódott: „A művészet nem az élet meg­ismerésének módja, hanem életmód... Az új próza önmagában esemény, nem pedig események ábrázo­lása. .." Salamov tudatosan kereste „a minden felesle­gestől megszabadított próza" lehetőségeit, mint ön­életrajzi regénye elején írta, azt a ritmikus szöveget, „amely számomra legmegfelelőbb, az én saját mód­szerem a világ lefékezésére, rögzítésére - mert az írás folyamata a külső világ lefékezése...".

Az európai irodalomhoz szokott olvasónak egy-két „kolimai elbeszélés" után talán még nem tűnik fel: Variam Salamov új utat tört az orosz prózában. A né­ha szokatlanul rövid, látszólag szokatlanul tárgyilagos írások végtelenül egyszerűnek tűnnek; valójában azonban feszült, ritmikus, a fordítás során alig ki-bonthatóan bonyolult szerkezetük legalább olyan erővel hat, mint az iszonyú tények, amelyekről beszá­mol. Az író általában kerüli az értékelést, az általáno­sítást. Ha mégis leír ilyesfajta gondolatokat, azok ugyancsak a normális emberi létben szokatlan logiká­jukkal döbbentik meg az olvasót: „Hogy mi a különb­ség a becsületes és az aljas ember között?" - kérdezi például a Tanfolyam elején. „Ha az aljas ártatlanul börtönbe kerül, azt hiszi, hogy csak ő nem bűnös, mindenki más az állam és a nép ellensége, gonosztevő és gazember. A tisztességes ember ellenben, ha bör­tönbe kerül, azt hiszi, hogy ha egyszer őt ártatlanul rács mögé dugták, akkor ugyanez a priccs-szomszéd-jával is megeshetett."

De ritkák az ilyen passzusok. Az elbeszélések irra­cionális világát múlttalan, jövőtlen emberek népesítik be, akiknek az életösztön maradékára korlátozódott tudatát teljesen kitölti egy falat ennivaló felnagyított képe, egy pillanatnyi pihenés, egy cseppnyi meleg mindent betöltő vagya. Salamov többnyire nagyon kevés szereplőt jelenít meg, kevés, de annál elemibb erejű esemény közepette. Főleg foglyokat, köztük olyanokat, akik áldozatból magától értetődő módon hóhérrá válnak. Hóhérokat, akik természetesnek tart­ják, hogy azok. Embereket, akik megbékéltek az em­bertelenséggel. A halál mezsgyéjén botorkáló élőlé­nyeket, akikkel - az összes gyönyörű, naiv, humanista elképzeléssel szemben - igenis mindent meg lehet csinálni. Ebben a fantasztikus világban a halál a ter­mészetes, az élet nem az. A remény még kevésbé. „A remény mindig bilincs a fogoly számára", olvashatjuk a Kiprejev mérnök életében. „A remény mindig a sza­badság hiánya. Az ember, aki még reménykedik vala­miben, másképp viselkedik, gyakrabban hamis, mint aki már nem remél... így vélekedett az Auschwitzot túlélt és az orosz íróhoz hasonlóan utána összeomlott Tadeusz Borowski is: „...nem tanítottak meg ben­nünket lemondani a reményről, ezért halunk meg gázkamrában."

Különös, hogy mindennek ellenére Variam Sala­mov elbeszéléseinek mélyén ott munkál a remény, sőt a hit. Azokban az évtizedekben, amikor a kolimai történetek szamizdatban jártak kézről kézre a Szov­jetunióban, az emberek a rongyosra olvasott szöve­gekkel együtt vették kézbe Frida Vigdorova újságíró­nőnek, az állampolgári tisztesség egyik jelképének Salamovhoz küldött levelét: „Ezek a legkegyetlenebb elbeszélések, amelyeket valaha olvastam. A legkese-rűbbek és a legkönyörtelenebbek. Múlt, biográfia, emlékek nélküli emberekkel. Maga azt mondja, hogy a szerencsétlenség nem viszi közelebb egymáshoz az embereket. Hogy mindenki csak önmagára gondol, a túlélésre. Miért, hogy az olvasó mégis a tisztességbe, a jóságba, az emberi méltóságba vetett hittel teszi le a kéziratot? Ez valami titokzatos dolog, nem tudok magyarázatot adni rá, hogyan következik be. De így van." 

Variam Salamov kolimai életéről legalább a mű­vekből lehet tudni egyet s mást. Ami azonban a láger Után történt, már közelebbi tájakon, többnyire máig feltáratlan. Annyi bizonyos - ezt is tőle tudjuk -, hogy tizenhat évi távollét után, 1953. november 12-én gördült be vele az irkutszki vonat Moszkvába. Igaz, hazatérése órájában meghalt a legidősebb fivé­re. Igaz, csak 48 órát tölthetett a szovjet fővárosban, mert nem kapott tartózkodási engedélyt. De viszont­láthatta a feleségét, aki száz és száz levéllel igyekezett benne tartani a lelket a fogságban. Találkozott asszony­lányával, akit másfél éves, karonülő kisgyerekként látott utoljára. Elmehetett Borisz Paszternakhoz, hogy a hosszú beszélgetésben megújulva hónapokra erőt nyerjen az élethez. És néhány órával a Paszternákkal folytatott beszélgetés után elutazott a kalinyini terület egyik tőzegfeldolgozó telepére. 1956 júliusá­ban rehabilitálták, az év őszén visszatérhetett Moszk­vába. 30 éves volt, amikor elvitték. 50, mire visszake­rült.

Újrakezdés helyett további megpróbáltatások vár­ták. Házassága néhány hónap együttélés alatt össze­roppant. Az irodalmi élet mereven távol tartotta ma­gától, tisztségviselői senkit sem akartak kevésbé látni, mint a sztálinizmus mártírjait. A Szovjetszkij piszatyel nevű írószövetségi kiadó két évtized alatt ugyan kiadta Salamov öt vékony versesfüzetét, amelyeknek alig volt kritikai visszhangja; a mégis publikált cikkek többsége ma is megdöbbent szánalmas gyávaságával, amelyet - mert Kolima áldozatáról ír, elhallgatva, hogy az - merészségnek vél. A legfontosabbra, a közel kétszáz kolimai elbeszélés akár egyetlen darab­jának megjelenésére azonban Salamov hiába várt. 1954 júniusában még azt írta Paszternaknak: „A pub­likálni vagy nem publikálni kérdése számomra fon­tos, de korántsem elsőrendű kérdés. Van egy sor erkölcsi gát, amelyet nem hághatok át." A desztalini-záció légkörében, a szerkesztőségek, az irodalmi élet közelségében azonban már természetes módon feltá­madt az íróban a közlés vágya. Hogy nem akadt, aki publikálja elbeszéléseit, nem az aranybányához törő­dött ember kétségtelen ügyetlensége, nehéz termé­szete, durvasága miatt történt, s nem véletlen balsze­rencse volt. Az 1950-es évek közepének „olvadása" kevésnek bizonyult a Kolimai elbeszélések elviselésé­hez. Még a kor leghaladóbb szovjet irodalmi orgánu­ma, a Novij mir is élesen elutasította, pedig Alek-szandr Tvardovszkij a lap főszerkesztőjeként egész pályáját, egészségét kockáztatva kiharcolta a publiká­lás jogát, amikor Szolzsenyicin Iván Gyenytszovics egy napja című műve volt a tét.

Az összetört Variam Salamov a végső csalódottság, a keserűség elől az alkoholhoz menekült, s ami Kolimában nem történt meg vele, az Moszkvában, „sza­badlábon" bekövetkezett: Borisz Polevojnak, a Junoszty főszerkesztőjének ígéreteire, anyagi támogatá­sára 1972-ben hajlandónak bizonyult rá, hogy aláír­jon egy nyilatkozatot, amely szerint „a Kolimai elbe­szélések problematikáját meghaladta az élet. A könyvnek, élete értelmének megtagadásában sokan az utolsó „kolimai elbeszélést" vélik felismerni...

A következő évben, 1973-ban Salamovot felvették a szovjet írószövetségbe, a műveit azonban változat­lanul nem közölték. Az író egy moszkvai öregek ott­honába került, ahol egykori sorstársai igyekeztek enyhíteni a teljesen megsüketült ember lelki és fizikai szenvedésein. „Amikor beléptünk a kétágyas, vizelet-szagú menhelyi szobácskába - emlékezett Szucskov szobrász 1989 februárjában -, mozdulatla­nul hevert, ahogyan anyánk méhében feküdtünk egy­kor, öntudatlanul. Az összegömbölyödött fogoly tar­tására emlékeztetett, aki így próbálja megóvni ma­radék testmelegét."

Egy másik volt kolimai fogoly, Galina Voronszkaja mesélte, hogy ha más látogatókat találtak Salamovnál, provokációtól tartván, némán, zavartan üldögéltek ágya mellett. Azután valaki elejtett egy félreis­merhetetlen lágerkifejezést, és mindenki megkönnyebbülten sóhajtott: „Magunk között vagyunk..."

Röviddel azelőtt, hogy az elborult elméjű írót át­szállították egy moszkvai elmegyógyintézetbe, a bel­ügyi szervek még házkutatást tartottak nála: a hata­lom félt a csontsovány, tétova embertől: új kéziratok után kutattak.

1982. január 17-én Variam Salamov meghalt. Né­hány lapban megjelent az írószövetségi híradás, hogy „egy ismert szovjet költő távozott az élők sorából". Ez még mindig jobb volt, mint az a húsz évvel koráb­bi közlemény, amely „Borisz Paszternaknak, az Iro­dalmi Alap tagjának halálhírét" adta tudtul. De ez is hazugság volt.

A barátok úgy döntöttek, hogy a pravoszláv egyház szertartása szerint temetik el Salamovot. Amikor a menet megérkezett a kuncevói temetőbe, a gyászolók elborzadva vették észre a bajszos ember mosolygó képét a kapura ragasztott, hatalmas plakáton: Sztálin a Kolimai elbeszélések íróját még az utolsó útjára is „elkísérte".