Latin Amerika

Transito - Videoarte - Ricardo Pons

A tizenkilences

Mario Benedetti

Jegyzet- La Haine: 1976 és 1983 között az argentín katonai diktatúra évei alatt több ezer politikai foglyot dobtak le élve a La Plata folyótorkolatába és az Atlanti-óceánba “a halál gépei”-nek nevezett katonai repülőkről. Ezalatt az idő alatt sok holtestet találtak a tengerpartokon.

-        - Farías kapitány?

-        - Igen.

- -       -Nem emlékszik rám?

-         -Őszintén szólva nem.

-         -Nem mond önnek semmit a 19-es szám?

-         -Tizenkilenc?

-        - 19-es számú fogoly.

-         -Aha.

-         -Most már emlékszik?

-        - Annyian voltak.

-         -Nem mindig. Azon a gépen kevesen voltunk.

-         -De hát Ön...

-         -Hivatalosan halott vagyok?

-         -Nem azt mondtam.

-         -De azt gondolja. Elmondanám  Önnek, hogy nem vagyok szellem. Ahogyan arról Ön is megbizonyosodhat, élek.

-         -Nem értek semmit.

-         -Persze, ezt nehéz megérteni. Csak hogy tudja, nem fogom magának elmesélni, hogyan éltem túl. Lehetetlennek tűnik, igaz? Önök megbízható, teljes mértékben garanciális munkát végeztek. De a repülő az repülő, a tenger pedig tenger.  A világon sok tenger létezik, a tengerben pedig sok különböző világ.

-         -Ne beszéljen nekem badarságokat! Ez lehetetlen.

-         -De igen, lehetséges.

-         -Miért jött? Mit akar?

Farías a kertrenéző ablak keretéhez támaszkodott. A 19-es állt, alig egy méternyi távolságra.

-        - Semmi különöset. Csak azt akartam, hogy lásson. Azt gondoltam, hirtelenjében könnyítek valamit a lelkiismeretén. Egy halottal kevesebb, mit gondol? Habár biztos marad még jó néhány, akik nem vették még fel a feltámadás rossz szokását.

-         -Pénzt akar?

-         -Nem, nem pénzt.

-         -Akkor meg mit?

-         -Megismerni a családját. Például a feleségét, aki éppúgy Tucumánból való, mint én. És a gyerekeit is.

-         -Azt soha.

-        - Miért nem? Nem fogok elmesélni nekik semmit.

-        - Ide figyeljen, ne kényszerítsen erőszakos viselkedésre. Se magának, se nekem nem lenne jó.

-         -Nekem miért? Semmi sincs annál erőszakosabb mint úgy belezuhanni a tengerbe, ahogyan én zuhantam.

-         -Mondom, hogy ne kényszerítsen!

-         -Senki sem kényszeríti. Amit akkor csinált, annyi évvel ezelőtt, azt kényszerből, engedelmességből, vagy spontán elköteleződésből tette?

-         -Nem tartozom magyarázattal. Sem magának, sem másnak.

-         -Személy szerint nekem nincs rá szükségem. Egy egészen egyszerű okból tette: nem volt elég tökös ahhoz, hogy ellentmondjon.

-         -De egyszerű ezt mondani, amikor másnak a tökeiről van szó.

-        - Nahát, nahát. Egy jó mondat. Ezt elismerem.

A másik egy kicsit megkönnyebbült, leginkább nyaka feszülésén lehetett észrevenni.

-         -Nem vezet be az otthonába, az édes otthonába? Már mondtam, hogy nem fogok mesélni a családjának a „mi dolgunkról”, és én meg szoktam tartani amit ígérek.

Farías most először néztett rá némi ijedtséggel. Valamit látott a 19-es tekintetében.

-         -Jól van, menjünk.

-         -Na ezt már szeretem. Nem tagadhatja, hogy ez a gesztusa némi bátorságra vall.

A 19-es mindjárt egy egyszerű, szerényen berendezett, ámde ízléstelen nappaliban találta magát. Farías kiáltott egyet: „Elvira!”. És Elvira megjelent. Még fiatal, vonzónak mondható nő.

-         -Ez a jóember- mondta elfúló hangon Farías- a földid.

-         -Á, tényleg?- a nő tekintete kissé vidámabb lett- tucumáni?

-         -Igen, aszonyom.

-         -És honnan ismerik egymást?

-         -Hát- mondta Farías- régóta nem találkoztunk.

-         -Igen, jó pár éve - mondta a 19-es.

Egy ideig elveszett és megtalált marhákról beszélgettek. Bejöttek a gyerekek. A 19-es megcsókolta őket és feltette a szokásos kérdéseket.

-         -Maga nős?- kérdezte a lány.

-        - Özvegy.

-         -Ó, sajnálom!

-         -Öt éve halt meg a feleségem. Megfulladt.

-         -Jaj de borzasztó! A tengerparton?

-         -A tengerparthoz közel.

Fagyos csend következett. Farías törte meg.

-        

      -Menjetek gyerekek leckét írni, késő van már.

-         -És egyedül él?- kérdezte Elvira.

-         -Igen, persze.

Nem kérdezett rá, hogy vannak-e gyerekei, hátha azok is meghaltak.

A 19-es, csak hogy csináljon valamit, gépies mozdulattal leporolta a nadrágszárát.

-         -Na, nem akarom zavarni magukat, egyébként is hétkor a Plaza Italia-n kell lennem.

Amikor a 19-es megszorította Elvira kezét, furcsa érzés fogta el. Akkor Elvira közelebb lépett és arcon csókolta.

-         -Nagyon sajnálom, ami a feleségével történt.

-         -Menjünk!- robbant fel szinte Farías.

-         -Igen, menjünk.- tette hozzá nyugodtan a 19-es.

A ház ura a kertkapuig kísérte. Ott meredten bámult a 19-esre, majd minden erre utaló előzetes jel nélkül síva fakadt. Feltartóztathatatlan és végztes sírás volt ez. A 19-es nem tudta mit tegyen. Ez a vízözön nem szerepelt a tervei között. Egyszercsak a sírás hirtelen abbamaradt. És Farías szinte kiabálva és tegeződve így szólt:

-         -Egy szellem vagy! Szellem! Az vagy!

A 19-es megértően és engedékenyen mosolygott. Ő is átváltott a tegeződésre.

-        - Hát persze, haver, szellem vagyok. Végülis meggyőztél. Na töröld meg az orrod, és menj, sírj a kis feleséged vállán. De neki ne mondd, hogy szellem vagyok, mert nem fogja elhinni.

Tota átirata a „Buzón de tiempo” (Az idő postaládája) c. könyvből a La Haine számára.

El diecinueve

x Mario Benedetti

Nota-La Haine: Durante la dictadura militar argentina de los años 1976-1983 miles de presos politicos fueron

arrojados con vida al Oceano Atlántico y al Rio de la Plata desde aviones militares en los llamados “vuelos de la

muerte”. Durante esa época aparecieron muchos cadaveres a orillas de la playa.

- ¿Capitán Farías?

- Sí.

- ¿No se acuerda de mí?

- Francamente no.

- ¿No le dice nada el número 19?

- ¿Diecinueve?

- El preso 19.

- Ah.

- ¿Recuerda ahora?

- Eran tantos.

- No siempre. En el avión éramos pocos.

- Pero usted...

- ¿Estoy oficialmente muerto?

- No dije eso.

- Pero lo piensa. Para su información le diré que no soy un espectro. Como puede comprobarlo, estoy vivo.

- No entiendo nada.

- Sí, es difícil de entender. Y sepa que no le voy a contar cómo sobreviví. Parece imposible, verdad? Ustedes

trabajaban a conciencia y con todas las garantías. Pero un vuelo es un vuelo y el mar es el mar. En el mundo hay

varios mares, pero en el mar hay varios mundos.

- No me venga con disparates. Esto no puede ser.

- Sí que puede.

- ¿A qué vino? ¿Qué quiere?

Farías estaba recostado en el cerco de su jardincito. El 19 estaba de pie, apenas a un metro de distancia.

- Nada en especial. Sólo quería que me viera. Pensé: de pronto le quito un peso de la conciencia. Un muerto

menos, qué le parece? Aunque deben quedarle algunos otros que aún no contrajeron el vicio de resucitar.

- ¿Es dinero lo que pretende?

- No, no es dinero.

- ¿Entonces qué?

- Conocer a su familia. Por ejemplo a su señora, que justamente es de Tucumán, como yo. Y también a los

chicos.

- Eso nunca.

- ¿Por qué no? No voy a contarles nada.

- Oiga, no me fuerce a asumir una actitud violenta. Ni a usted ni a mí nos haría bien.

- ¿A mí por qué? Nada hay más violento que ingresar al mar como yo ingresé.

- Le digo que no me obligue.

- Nadie le obliga. Eso que hizo antes, hace ya tantos años, ¿fue por obligación, por disciplina o adhesión

espontánea?

- No tengo que dar explicaciones. Ni a usted ni a nadie.

- Personalmente no las necesito. Lo hizo por una razón no tan extraña: no tuvo cojones para negarse.

- Qué fácil es decirlo cuando los cojones son de otro.

- Vaya, vaya. Una buena frase. Lo reconozco.

El otro se aflojó un poco. Se le notó sobre todo en la tensión del cuello.

- ¿No me va a hacer entrar en su hogar dulce hogar? Ya le dije que a los suyos no les contaré “lo nuestro”, y yo

suelo cumpplir lo que prometo.

Por primera vez Farías lo miró con cierta alarma. Algo vio en los ojos del 19.

- Bueno, venga.

- Así me gusta. No se me oculta que este gesto suyo incluye algo de coraje.

De pronto, el 19 de encontró en un living, sencillo, arreglado con modestia pero también con mal gusto. Farías

llamó: “Elvira!”. Y Elvira apareció. Una mujer con cierto atractivo, todavía joven.

- Este amigo -dijo Farías más o menos atragantado- es coterráneo tuyo.

- ¿Ah sí? –la mirada de la mujer se alegró un poco-. Es de Tucumán?

- Sí, señora.

- Y de dónde se conocen?

- Bueno –dijo Farías-, hace mucho que no nos veíamos.

- Sí, unos cuantos años – dijo el 19.

Hablaron un rato de bueyes perdidos y encontrados. Entraron los niños. El 19 repartió besos, les hizo las

preguntas rituales.

- ¿Usted es casado?- preguntó ella.

- Viudo.

- Caramba, lo siento.

- Hace cinco años que falleció mi mujer. Se ahogó.

- ¡Qué terrible! ¿En la playa?

- Cerca de una playa.

Siguió un silencio helado. Farías encontró una salida.

-¡Vamos, chicos! A hacer los deberes, que ya es tarde.

-Y usted, ¿vive solo? – preguntó Elvira.

- Sí, claro.

No le preguntó si tenía hijos, temiendo que también se hubieran muerto.

Con un movimiento casi mecánico, sólo por hacer algo, el 19 se sacudió con la mano los bajos del pantalón.

- Bueno, no quiero molestarlos, Además tengo que estar en Plaza Italia a las siete.

Cuando el 19 apretó la mano de Elvira, tuvo una sensación extraña. Entonces ella se acercó más y lo besó en la

mejilla.

- Siento mucho lo de su esposa.

- ¡Vamos! – dijo Farías, a punto de estallar.

- Sí, vamos – apoyó con calma el 19.

El dueño de casa lo acompañó hasta la verja. Allí miró fijamente al 19, y de pronto, sin nada que lo hubiera

anunciado, rompió a llorar. Era un llanto incontenible, convulsivo. El 19 no sabía qué hacer. Ese diluvio no

figuraba en su programa. De pronto el llanto cesó bruscamente, y Farías dijo, casi a los gritos, tuteándolo:

-¡Sos un fantasma! ¡Un fantasma! ¡Eso es lo que sos!

El 19 sonrió, comprensivo, dispuesto a hacer concesiones. Y también se incorporó al tuteo.

- Por supuesto, muchacho. Soy un fantasma. Al fin me has convencido. Ahora limpiate los mocos y andá a llorar

en el hombro de tu mujercita. Pero a ella no le digas que soy un fantasma, porque no te lo va a creer.

Del libro "Buzón de tiempo" (1999). Transcrito por Tota para La Haine

 Luiz Alves Júnior 119

Pedro Guillermo Jara

Íbisz

Egy ködös éjszakán hazafelé tartok, mikor egy íbisz száll a vállamra.

-        - Menj tovább és kövesd az utasításaimat! Szót fogadok.

-         -Tarts jobbra ezen az utcán! Jobbra tartok.

-        - Fordulj balra! Befordulok.

-         -Térj be ebbe az utcába és menj el a végéig! Betérek az utcába és elindulok a vége felé.

-        - Állj meg itt! Megállok.

-        - Csöngess be! Becsöngetek.

-       -  Várj, amíg kinyitják az ajtót! Várok.

A szemöldökfa alatt egy férfi alakja körvonalazódik ki az ellenfényben.  Az íbisz a férfihez repül,  a teret zöld fény ragyogja be. Várok. A madár a férfit vizsgálja:

teste forog, felemelkedik, leereszkedik, átlátszó akár egy hologram. Az íbisz vizsgálgatja, tapogatja és jegyzetel. Minden mozdulatot részletez, mint egy közjegyző.

A ragyogás megszűnik, a férfi becsukja az ajtót, mi pedig elmegyünk arról a helyről.

Izgatottan kérdezem az íbiszt:

-Ki vagy te?

-Bemutatom Thotot, az íbisz fejű egyiptomi írnokot. – válszolja – A férfinak, akit meglátogattunk a teste él, de a lelke halott. El fogják ítélni, ezért kell megmérnem a szívét és feljegyeznem minden jót és rosszat, amit életében tett. Aztán felsorolom vétkeit a bírák előtt.

-Ki ő?- kérdezem.

- Ez az az ember, aki 44 lövést adott le Víctor Jarára a Népstadionban 1973 szeptember 11-én követően. - válaszolja. Az íbisz szárnyait csapkodva elrepül és eltűnik a ködös éjszakában. Hazaindulok.

Pedro Guillermo Jara

Ibis

Una noche de neblina camino rumbo a mi hogar y una bandurria se posa sobre mi

hombro.

—Camina, me dice, y sigue mis instrucciones. Le hago caso.

 —Continúa derecho por esta calle. Camino derecho.

 —Dobla a la izquierda. Doblo.

 —Ingresa a ese pasaje y camina al fondo. Ingreso al pasaje y me dirijo al fondo.

 —Detente aquí. Me detengo.

 —Toca el timbre. Lo toco.

 —Espera a que abran la puerta. Espero.

 La figura de un hombre se perfila a contraluz en el dintel de la puerta. La bandurria

vuela hacia él y una luminosidad verde envuelve la escena. Yo espero. El ave observa al hombre:

su cuerpo gira, sube, baja, se transparenta como un holograma. La bandurria lo observa, lo

palpa y toma notas. Detalla cada acción como un notario público.

 Desparece la luminosidad, el hombre cierra la puerta y nos retiramos del lugar.

Intrigado le pregunto a la bandurria:

 —¿Quién eres?

 —Represento a Thot, el escribano egipcio con cabeza de bandurria o ibis me dice. El

hombre que visitamos está vivo físicamente pero su alma ha muerto. Hay que enjuiciarlo y

por eso tengo que pesar su corazón y anotar las buenas y malas acciones que realizó durante

su vida. Luego enumero los cargos frente a los jueces.

 —¿Quién es?, pregunto.

 —Es el hombre que descargó 44 disparos sobre Víctor Jara en el Estadio Nacional,

después del 11 de septiembre de 1973, me dice. La bandurria bate sus alas, vuela y desaparece

entre la neblina de esta noche. Regreso a mi hogar.