Natalia Litvinova
Csernobil anyám hangján
1986 április 24.
Április
24-én felültem a buszra Sergio fiammal. Elindultunk anyám háza felé, ahol hét évig éltem.
Aztán a városba költöztem és
anyám még a tragédia előtt meghalt. A házban
nem lakott senki, és a testvéreim úgy döntöttek, hogy eladják. Öt hónapos terhesen indultam el a fiammal. El akartam
menni a faluba még utoljára és az
eladási papírokat
is alá kellett írnom. Minden rendben volt, de mégis
nyugtalanított valami, talán a megérzésem.
Óvatosan
léptünk be, a tárgyakat belepte a por, a ház halottnak tűnt. Virágzó kert, tele fehér és
rózsaszín virágokkal, meleg szél, április.
Az egész falu munkába merülve, vetési időszak. Az első nap ügyintézéssel
telt, a kolhoz egy szimbolikus összeget kínált fel anyám házáért. A fiam két és fél éves volt és nyugtalan, úgy döntöttem másnap visszamegyünk Gomelbe.
Április 25.
Nem
jött az autóbusz. Ideges lettem, és
más utazási lehetőség után néztem. Sikerült megalkudnom
egy szomszéddal, aki megígérte, hogy belátható összegért elvisz minket a központba 26-án. Gomel onnan alig 50
kilométer. A tízórai után elaludt a fiam,
engem pedig megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogott el és megbántam, hogy útnak indultam. Eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor meglátogattam a
szüleimet, nehezen tudtam elaludni Pasha nénikém házában. A reaktorokat
figyeltem az
ablakból. Egyszer csak azt mondtam a nénikémnek, félek, hogy felrobbannak.
Válaszul erre a felvetésemre kioktatott az Atomerőmű széleskörű biztonságáról.
A
tragédia előtt még kétszer jártam Csernobilban. Húsz családtagom dolgozott az erőműben.
Különböző okok miatt
haltak meg. Semmilyen diagnózis nem említette Csernobilt.
Andrej, a legjobb barátnőm
egyetlen fia: csontrák, 20 évesen.
Április 26.
A fiam
nem hagyta abba a sírást. Ideges lettem. Megkerestem a sofőrt, próbáltam meggyőzni, hogy vigyen el a központba, de
részeg volt. Amikor visszamententem áramszünet
lett, szerencsére találtam egy olaj lámpást és
sikerült elaltatnom Sergiót. Aznap
ezerszer megbántam, hogy útnak
indultam egyedül, terhesen. Hajnalban valami
furcsát észleltem. A háztól 5
kilométerre lévő Atomerőműből
lángok csaptak ki.
Bekapcsoltam a rádiót, de nem volt adás. Reggel hatkor azt mondtam, hogy minden rendben.
A
reaktor füstölgött. Helikopterek köröztek a környékén. A homok, amit leszórtak radioaktívvá vált. A szél pedig gondosan
széthintette azt Belorusszia és
Ukrajna teljes területén.
Hajnali
5 órakor egy szomszéd, aki onnan
jött vissza biciklivel, így
kiáltott felém: Menj
el, fuss, mindennek vége! De hát hogy mehettem volna el? Nem volt autóm.
Próbáltam felhívni a férjemet, de nem volt vonal. Nem
fogtam fel a történtek súlyát, de a
parasztokat sem értettem, akik
folytatták a már beteg föld bevetését.
Április 26-án Ludmilla nővérem, aki terhesen szántotta a
parcelláját, meglepődött mikor
a föld felszínén ezüstös golyócskákat talált. Hét hónappal később egy nyitott koponyájú fiúgyermeknek
adott életet. Öt percig élt.
Május 1.
Alig voltak erre vonatkozó hírek. Néma volt a rádió, a televízió,
Gorbacsov és én is... Gomélben ünnepi
hangulat uralkodott, a gyerekek színes krétával rajzoltak az utcán. Az emberek boldognak tűntek. Terhesen,
Sergióval a karomon mentem a tömeg után a főutcán.
Sohasem fogom elfelejteni azokat a képeket, amik a
televízióinkon megjelentek: fiatal katonák
rohantak kezükben lapáttal az Atomerőműbe. Mindegyik meghalt. Azt sem tudom elfelejteni, amit Fjodor, az
unokaöcsém mesélt: amikor Gorbacsov ellátogatott az érintett zónába, az őt őrző rendőrség arra utasított minden dolgozót,
hogy lehajtott fejjel a földre feküdjenek.
Sírtam a megalázottságtól.
Natalia Litvinova
CHERNÓBIL EN LA VOZ DE MI MADRE
24 de
abril de 1986
El 24 de abril tomé un
autobús con mi hijo Sergio. Emprendimos el viaje hacia la casa de mi madre
donde viví unos siete años.
Después me trasladé a la ciudad y
mi madre murió antes de la
tragedia. La casa quedó deshabitada
y mis hermanas decidieron venderla. Estaba embarazada de cinco meses y fui con mi hijo.
Quería visitar el pueblo por última
vez y además tenía que
firmar los papeles de la venta. Todo estaba bien pero algo me molestaba, quizá mi intuición.
Entramos con cautela, las cosas cubiertas de polvo, la casa parecía
muerta. El jardín florecido, flores blancas y rosadas por doquier, viento
cálido, abril. El pueblo entero inmerso en el trabajo, época de siembra. El primer día se fue
en la resolución del problema, Koljóz decidió comprar la casa de mi madre por una
suma simbólica. Mi hijo tenía dos años y medio, estaba inquieto, decidí que al día siguiente volveríamos a
Gómel.
25 de abril
El autobús no apareció. Me puse nerviosa
y empecé a buscar otra manera de
irnos. Logré pactar con un vecino
para el 26 de abril, prometió llevarnos
hasta el centro por un precio razonable. De allí hasta Gómel son apenas unos 50
kilómetros. Después del almuerzo mi hijo se durmió, percibí una molestia inexplicable y me
arrepentí de haber iniciado esta
aventura. Recordé que unos años
atrás cuando vine a visitar a mis parientes, me costó consumar el sueño en la casa de mi tía Pasha.
Junto a la ventana observaba los reactores. Una vez le dije a mi tía: tengo miedo
de que exploten. En respuesta a este cuestionamiento recibí una lección sobre la extrema seguridad
de la Central Nuclear.
Antes de la tragedia fui a Chernóbil dos veces más. Veinte integrantes
de mi familia trabajaban en la Central.
Se
moría por diferentes motivos. En ningún diagnóstico decía
"Chernóbil".
Andrei, único hijo de mi mejor amiga: cáncer
de huesos a los 20 años.
26 de abril
Mi hijo no paraba de llorar. Me puse
nerviosa. Fui a buscar al conductor, pretendí convencerlo de
que nos lleve al centro, pero estaba borracho. Cuando regresé se cortó la luz, por suerte encontré una lámpara de querosén y logré que Sergio se durmiera. Ese día me
maldije mil veces por haber hecho este viaje sola y embarazada. En la madrugada
divisé algo extraño. La Central
Nuclear, que se encontraba a cinco kilómetros de la casa, largaba llamas.
Prendí la radio pero no había
trasmisión. A las seis de la mañana decía que todo estaba igual que siempre.
El reactor soltaba humo. Los
helicópteros sobrevolaban la zona. La arena que arrojaban se volvía radiactiva.
El viento se encargó de
esparcirla por todo el territorio bielorruso y ucraniano.
A las cinco de la mañana un vecino que volvía de allá en bicicleta, me gritó: ándate, corre, sálvate, todo está perdido. ¿Pero cómo podía irme? No tenía auto.
Traté de llamar a mi marido, no
había señal. No comprendí la
dimensión de lo que sucedía, tampoco los campesinos que continuaron sembrando
esa tierra ya enferma.
El 26 de abril, mi
hermana Ludmila, embarazada, araba su parcela, se sorprendía de las bolitas plateadas
que encontraba en la superficie. Siete meses más tarde dio a luz a un niño con
el cráneo abierto. Vivió cinco
minutos.
26
de abril
Corrí hacia el autobús,
el conductor estaba dormido, lo desperté y
le rogué que nos lleve al centro.
Terminó su café y el motor rugió. Llegamos a Gómel,
sentí que regresaba de la guerra. Llamé por teléfono a varias amigas y les
conté lo que había visto. Treinta
minutos después de la última
charla sonó el teléfono, la voz del
otro lado dijo que no hablara sobre lo que no me correspondía...
1 de mayo
Casi no había
noticias al respecto. Mudos la radio, la televisión, Gorbachev y yo... En Gómel
había clima de celebración, los niños pintaban las calles con tizas de colores.
La gente se veía feliz. Embarazada, con Sergio de la mano, iba detrás del
rebaño por la avenida principal.
Nunca pude olvidar
estas imágenes que aparecieron en las pantallas de nuestros televisores: soldados
adolescentes entraban corriendo con las palas a la Central Nuclear. Todos murieron.
Tampoco pude olvidar lo que mi primo Fiodor me confesó: cuando Gorbachev visitó la zona afectada,
la policía que lo custodiaba obligó a
que todos los trabajadores bajaran la
cabeza y se acostaran en el suelo. Lloré de
humillación.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése