Lilian Elphick
Az emlékezet
Az emlékezet
„ Hortensia Bussi így
szólt 1973-ban; - Azt akarom, hogy tudják, itt temetjük el Salvador Allendét,
Chile elnökét, névtelenül, mivel nem akarják, hogy bárki tudomást szerezzen
róla. De én kérem önöket sírásókat, kertészeket és mindenkit aki itt dolgozik,
hogy otthon gondoljanak arra, itt nyugszik Salvador Allende, mindig legyen a sírján
virág. Amikor 2011-ben exumálták Salvador Allendét, nem találtak csontokat, csak
rengeteg illatozó, csendes emlékében élő virágot."
La memoria
"En 1973,
Hortensia Bussi dijo: «Quiero que sepan que aquí estamos enterrando a Salvador
Allende,Presidente de Chile, en forma anónima, porque no quieren que se sepa.
Pero yo les pido a ustedes, a los sepultureros, jardineros y a todos quienes
trabajan aquí, que cuenten en sus casas que aquí está Salvador Allende para que
nunca le falten flores.» En 2011, al exhumar los restos de Salvador Allende, no
se encontraron huesos, sino muchas flores,frescas, plenas de fragancia, vivas
en su memoria silenciosa."
José Luis Fernández
Amikor
olyan kihívás előtt állunk, mint egy olvasmány megosztása másokkal, lévén szó
adott esetben könybemutató szövegről,és a szavak kevésnek tűnnek vagy
pontatlannak ahhoz mérten, amilyen sok mindent elmondanánk, talán helyes a
grafikai nyelv adta lehetőségekre támaszkodnunk. Nekem úgy tűnt, hogy Sergio
Astorga címlap illusztrációja olyan sugalló paratextus, amely segít néhány
hozzáférési kulcs megfejtéséhez azoknak, akiknek tekintete Lilian Elphick Egy
pirosruhás lány vallomásai című könyvére esik. A
grafika egyszerre tűnik tömörnek és kissé opálosnak. Erotikus a közvetlen
utalásoktól a kevésbé határozott kanyarulatokig, agresszív a szörnyű
metszőfogaktól, művészi, ahogy az enyhén kihívó tónus nyugtalanítóan figyelni
látszik minket a kép felső részéről, a spontaneista és kissé naív vonalvezetés
indirekt, szertefoszló organikus válaszokat sejtet: olyan, mintha a női alak befejeződni
vágyna az egyszerre vad és vágytól fűtött, romboló és lágy vonalban, amelyben
egyesülnek a nagyvárosi alvilág feszültségeit kivetítő asszociációk és a belső
univerzumok által alkotott fantazmagóriák.
A
kötet, amely ma összehozott bennünket, 38 önálló, többnyire narratív szerkezetű
és hangvételű mikroszövegből, és két inkább „ minifikció-füzérként" működő
szövegsorozatból áll: a könyv elején szereplő „Selyem suhogása" című
sorozatra, illetve a „Egyéb eshetőségek" című záró részre utalunk.
Miközben e nyitó és záró sorozatok egyedi sajátosságokat mutatnak, főként
formailag, melyek sikerrel igyekeznek elhatárolni ezeket a mű egészétől,
ugyanakkor önmagukat elolvastatni és szerethetővé tenni, mégis figyelemreméltó,
ahogy a két sorozatban megjelenő különböző világok és hangvételek hogyan
súlyozzák és értelmezik át a központi szövegrészt. A „Selyem suhogása"
című nyitó sorozatban a városi csavargók rablásokat követnek el és megosztják
nyomorúságukat a kültelki közegű, objektivista módon kezelt mini jelenetekben,
melyekben a krimik hangvétele keveredik az abszurd színházból átemelt
dialógusokkal. A dramaturgiai vonal félig viccből, félig komolyan Becket
Godot-ját idézi, - itt Godoyként - de ezek az embertelen megjelenítések idézik
elő Egon Wolff színházi alakjait a chilei olvasók kollektív memóriájából (
emlékezzünk a „ Betolakodók" csavargóira és azok nyolcvanas évekbeli
visszatükröződésére a „Medúza tutajában"). A fétisként és bűnjelként
megjelenő kendőben a veszteség geometriája összegződik a halvány remény és az
elfogódott vigasz textúrájával. Az „Egyéb eshetőségek" -ben olyan
szövegeket találunk, melyek legendás fabulákkal, mágikus költészettel, az
orális tradícióból vett idézetekkel, vagy költői prózába öltöztetett
reflexiókkal játszadoznak. Néhány Borges enciklopédikus apokrif jegyzet által
inspirált részlet bőlcsen kiagyalt adatokba merít el minket, melyek a képzelet
találékonyságáról és a színlelés képességéről tanuskodnak. Ezek a prózában írt
fikciók az empirikus világhoz való kötődésüket hirdetik hivalkodó címükkel,
mely így szól : „ A igaz története
". Ez a látszat elbizonytalaníthatja a lepedő, vagy a cipő története fölé
hajoló óvatlan olvasót. Az olvasás által keltett ambivalens érzések az élvezet
részét képezik. Persze le kell szögeznünk, hogy nem „igazi" szövegekről
van szó, legalábbis a pozitív konvenciók érelmében, és nem is igazán
„történetekről" , ha a jó öreg Arisztotelész klasszikus diegetikus
formáját követjük (más lenne a helyzet, ha a mi Raúl Ruízunkat vennénk alapul).
Kétségtelen, hogy ezek a humorral átitatott, kivételes névjátékokkal teli
prózák nem csak egyszerűen rövid történetek sorozatát alkotják: Chilei spanyol
szólással élve, határozottan nem piszmogásról van itt szó. Jól mondták
nagyanyáink, hogy két vicc között kidugja a fejét az igazság. A
legzavarbaejtőbb és a legnagyobb kihívás a dologban az, hogy költői igazságra
bukkanunk.
Később
az" A barátság igaz történeté"-ben
például, amely szójátékokban és fekete humorban bővelkedik, az említett
szövegek összességében megfelelnek a szigorúan értelmezett minifikció
fogalmának. Viszonylag egységes szerkezetük miatt mintha mesélnének, de mégis
többé kevésbé narratívak: meg is szólítanak, hivatkoznak, bírálnak,
poetizálnak, magyaráznak, de főleg megszemélyesítenek: legyen szó az elemi erotikus
alkotóerőről, a csend hallgatásáról mint romboló elemről, a nevetésben rejlő
varázslat és csoda újra felfedezéséről, a szégyenérzetről, melyet a az alkotó
saját meddőségének szellemei miatt érez, vagy a vágyról mint a lehetetlen
végzetes történetéről. Ezek a rövid történetek kitalálnak és csacsognak
töprengő plaszticitásukkal a bennünk élő világról alkotott bizonyosságokkal
koketálva, visszhangoznak és tükröt tartanak, csodálatos kastélyokat rajzolnak,
melyek szappanbuborékként tűnnek el. Jusson eszünkbe, hogy a „fikció" ( a
latin fingere szóból ) azt jelenti
hazudni, megjátszani, ám sokáig azt is jelentette, hogy „modellezni",
művészi formába önteni. A fikció e kettős értelme: illúziót kelteni és új
formába önteni, adja a fabulálás e játékát. A verbális találékonyság itt az
írásokba szőtt szubjektivitást szolgálja, amelyből mint képzeletbeli csipkéből,
könnyű tájak és ismeretlen avatárok emelkednek ki, a játék függönyeként. De
figyeljük meg, mindez a gyermekek által játszott szerepjátékok komolyságával jelenik
meg. Végtére is, a színészek tudják jól: to play azt
is jelenti , hogy megtestesíteni, megjeleníteni. Itt ezek a történetek, úgy
tűnik elepednek azért, hogy emeséljék, amit elbeszélni nem tudnak, és a
narráció a poétika lüktetésének enged, amely a csend és a sziporkázó írás
közötti poeisis tragikumát jeleníti
meg. De tekintsük meg újra azokat a microelbeszéléseket, melyeket az előbb a
könyv fő korpuszának neveztünk. Milyen területeket rajzolnak ki, miféle
jelenléteket keltenek életre, körvonalaznak, milyen utakat és okokat járnak
körül, indítanak el és értelmeznek újra? A helyszíneket különbözőképpen
írhatjukk le, nem mindig teljesen behatárolhatóak, mint az a
microelbeszéléseknél szokásos. Vannak könnyebben felismerhetőek, mint a
nagyvárosi utcák, futó szerelmi drámákkal, vagy a mindenkori belvárosi kávéház
amely egy eltűnéssel kapcsolatosan kerül a képbe, amely az időtlen idők óta
minket fürdető nyugtalan tenger szimbolumává változik át. Néhány helyszín
Valparaísoba visz el minket, a pokoli hotelekben, vagy lövészárokban játszódó
jelenetekben. De megjelennek ritualizált vagy sejtetett helyszínek is, mint a
nőt megalázó helyzetek, akár az anyáknapi ünnepségen, vagy Erdély megjelenítése
Drakula dekonstruktív ábrázolásával, tárcaírói stílusban. De ha mindezek után
felmerülne bennünk az igény egy obligát helyszín vagy kitörési pont említésére,
én a vissza-visszatérő sárga mezőknél maradnék. Talán érdekes lenne ezt a
rögeszmét megosztanom az írónővel, a kétértelműség és visszatérő jelleg miatt.
De maradok ennek a mesebeli helyszínnek a sejtelmes megjelenítésénél, amely
isteni fantázia nyomait hagyja a prózában, egyesítve magában az álom- és
szellemvilágot. A szereplők utalhatnak városi legendákra, olyan marginális
szereplőket állítva a középpontba mint Antikrisztus, vagy játékos képzeletbeli
lényekre, melyek a sokszor olvasott tündérmesékből lépnek elő vagy saját
tükörképünk által keltett reflexiók, allegóriák. De találunk filmográfiai és
irodalmi utalásokkal teli, kollázsszerű kompozíciókat is. Kétségtelen, hogy
ezen minifikciók identitása a körvonalazott, vagy elmosódott írói ábrázolás
által, történeti síkon mutatkozik meg. A tollváltás és az elvándorlási
kényszer, eltussolt bántalmazások egy családi ünnepségen, melyek egy bosszú
rejtett beismerésére adnak okot, méltán előforduló történései egy
szövegsorozatnak, melyek váratlanul csapnak át fohászból önvádba. Szintén
elismerésre méltó történetek, melyek utat engednek a költői átalakulásnak, mint
a Legjobb útban, ahol
a szerelmesek tikos útmenti találkájáról szóló visszaemlékezés alkalmat ad a
veszteség melankólikus kidolgozására, és amelynek gerincét erotikával fűtött
világi ígéretek és égi együttállások adják. Megszólalásom elején említettem,
hogy a „Selyem suhogása" című nyitó és az „Egyébb eshetőségek" című
záró sorozat kiegészítik egymást és észrevétlen valamiféle egységet adnak az
egésznek. Valójában az elején színre vitt mikrovilág a bűnözés legsötétebb
bugyraiba és a legszélsőségesebb létformákba vezet be minket a mocskos
realizmus patinájával ábrázolva, míg az „ igaz történetek"
legfantáziadúsabb és legjátékosabb fabulációi csodálatos fantáziavilágra
nyitnak ablakot vagy éppen bizonyosságaink és hiedelmeink rései által ráznak
meg minket. Vonzódásaink és kötődéseink, énképünk semmivé lesz, majd újjá épül az
írások apró lyukain, a vágyon és az emlékezeten keresztül. Véleményem szerint
ez az irói projekt, amely itt életre kel és magával ragad, teszi a kötetet
pirosbetűssé, amely, érdes, figyelmeztető, néha kényelmetlen, de ugyanakkor
érdekfeszítő, hódít és rabul ejt önreflexióival, humorával és sejtelmességével.
Elhangzott
az „Egy pirosruhás lány vallomásai" című könyv bemutatóján, 2013
júliusában.
Por José Luis Fernández
Cuando
estamos ante el desafío de compartir una lectura, puesto que de esto se trata
en los sustantivo un texto de presentación y las palabras se hacen escasas o se
tornan imprecisas ante la imposibilidad de lo mucho por decir, quizá sea
oportuno apoyarse en las potencialidades del lenguaje gráfico. Me ha parecido
que el trabajo de ilustración de portada de Sergio Astorga es un sugerente
paratexto que puede ayudarnos a prefigurar algunas claves de acceso para
quienes depositen su mirada sobre estas Confesiones de una
chica de rojo, de Lilian Elphick. La gráfica se nos
aparece compacta y algo opaca en la cerrazón del diseno global. Erótica desde
sus referencias primeras hasta sus sinuosidades más indefinidas, agresiva desde
sus colmillos monstruosos, prima en ella un tono sutilmente apelativo desde la
inquietante presencia que parece acecharnos desde el vértice superior. Se
adivina desde el trazo algo espontaneísta y cándido la búsqueda inconfesa de
las respuestas orgánicas que se han desvanecido: es así como la figura anhelara
completarse en la línea continua que integra lo feroz y lo pulsional, lo
erosivo y lo complaciente, en un juego de asociaciones que anticipan las
tensiones del submundo de la urbe y las recreaciones fantasmagóricas de los
universos interiores. El volumen que hoy nos convoca está formado por 38
microtextos autónomos, la mayoría de factura y vocación narrativa, más dos
series textuales que funcionan más bien como "minificciones
encadenadas": nos referimos a la serie "El crujido de la seda",
que abre el libro, y el apartado "Otras Verosimilitudes", que lo
cierra. Si bien estas series de apertura y clausura presentan singularidades,
sobre todo desde la codificación de sus formatos, que tienden a apartarlas del
conjunto de la obra y desde luego pueden, por lo mismo, aspirar a ser leídas y
apreciadas por sí mismas, resulta llamativo cómo, por tono y universos
convocados, estas series resitúan y ponen valor al corpus central. En la serie
inicial "El crujido de la seda", los harapientos urbanos negocian
despojos y comparten miserias en mini-escenas de registro barriobajero y tratamiento
objetivista, mezclando el tono del policial negro con la dislocación de los
diálogos del teatro del absurdo. El diseno dramatúrgico cita, medio en broma,
medio en serio, al Godot de Becket -aquí Godoy-, pero estas presencias
infrahumanas traen a la memoria colectiva del lector chileno las figuraciones
del teatro de Egon Wolff (recordemos los harapientos de Los
invasores y sus ecos ochenteros en la Balsa
de la medusa). En el panuelo, fetiche y cuerpo del
delito, se terminan por sintetizar las geometrías de la pérdida y las texturas
de pequenas esperanzas y nimios consuelos. En las "Otras
verosimilitudes", por su parte, hallamos un conjunto de textos que
juguetean entre la fabulación legendaria, las poéticas del prodigio
maravilloso, las citas a la tradición oral o las reflexiones trasvestidas en
prosa poética. Algunas facturas, inspiradas en el modelo de la nota
enciclopédica apócrifa de Borges, tienden a sumergirnos en datos eruditos
fraguados sobre el ingenio imaginativo y la habilidad simuladora. Estas prosas
de ficción pregonan su aparente anclaje en el mundo empírico desde sus pomposos
títulos que rezan "Verdadera historia de.":
este simulacro puede hacer titubear al lector desprevenido cuando se asome a la
historia de la sábana o a la historia del zapato. Parte del disfrute emerge
precisamente sobre la ambigüedad del pacto de lectura sobre cómo deben leerse
estos textos. Pues bien, hemos de aclarar que estos textos no son
"verdaderos", al menos según lo que la convención positiva lo dicta y
que tampoco son cabalmente "historias", por lo menos si seguimos los
formatos diegéticos clásicos del viejo Aristóteles (otro gallo cantaría si
seguimos a nuestro Raúl Ruiz). Sin embargo, estas prosas, alimentadas por el
humor, con exquisitos juegos onomásticos, van más allá del simple tandeo: dicho
en espanol de Chile, son definitivamente algo más que hueveo. Nuestras abuelas
bien decían que entre broma y broma, la verdad se asoma. Lo intrincado y
desafiante del asunto es que nos asomamos a una verdad poética. Más allá de la
"Verdadera historia de la amistad", por ejemplo, donde priman los
juegos intertextuales y el humor negro, los textos que comentamos son, en suma,
minificciones en el sentido más estricto y cabal del término. Con una factura
relativamente compacta, hacen como que cuentan, pero hacen más o menos que
narrar: también evocan, aluden, glosan, poetizan, interpretan, pero, sobre
todo, representan: ya sea personificando en la piel a la fuerza erótica
creadora principal, auscultando el silencio como un agente erosionador,
redescubriendo en la risa un portento de prodigios y maravillas, interpretando
la infamia como la vergüenza del creador ante los fantasmas de su propia
esterilidad o especulando sobre el deseo como una fatal historia de la
imposibilidad. En su plasticidad discursiva, estas ficciones breves hacen lo
suyo: ficcionan, palabrean coqueteando con nuestras certezas provisionales
sobre el mundo, reverberan y espejean, dibujan portentosos castillos que se
desvanecen como pompas de jabón. Recordemos que 'ficción' (del latín fingere)
es mentir, simular, pero también significó por mucho tiempo
'modelar', dar forma artística. Esta doble condición de la ficción: ilusionar y
renovar las formas, es lo que alimenta este juego de fabulaciones. El artificio
verbal surge aquí al servicio de una subjetividad hecha puntada en la
escritura, en un bordado imaginario desde el cual van emergiendo leves paisajes
y avatares ignotos: y estas son las bambalinas del juego. Como en el juego de
roles de los ninos, esto se pone de lo más serio, oye. Después de todo, los
actores lo saben: el to play es
también corporizar, representar. Y aquí estas historias parecen desvivirse por
contar lo que historiar no pueden, y la narrativa cede a la pulsión poética que
representa las tragedias de la poeisis, entre
el silencio y los destellos de la escritura. Volvamos ahora nuestra mirada
sobre el corpus de microrrelatos que componen lo que aquí hemos llamado el
corpus central del libro. ^Qué territorios lo prefiguran?, ^qué presencias los
animan y delinean?, ^qué travesías y motivos los recorren, impulsan y
resignifican? Los parajes son, por definición, diversos, no siempre del todo
definidos, como lo es el uso en el microrrelato: los hay más reconocibles, como
la calle de la metrópoli, con autos de fugaz intención amatoria o un café
tradicional del centro intervenido por una desaparición que se transmuta en la
referencia simbólica de ese mar que intranquilo nos bana, desde la memoria
irreparada; algunos espacios referidos nos remiten a Valparaíso, a hoteles
infernales o escenas de trinchera. También los hay ritualizados o sólo
insinuados, como los espacios de sometimiento de la mujer, aún en las
festividades del Día de la Madre o las evocaciones de Transilvania en una
deconstrucción de Drácula en clave folletinesca. Con todo, si se nos impone la
necesidad de evocar una topografía obligada o un punto de fuga, me quedo con la
reverberación de las praderas amarillas. Tal vez sea interesante, en su
ambigüedad y recurrencia, compartir esas referencia obsesiva con la autora. Por
de pronto, me quedo con las evocaciones misteriosas de este paraje fabuloso,
que en la prosa deja una estela de salvífica fantasía, como un reducto que
parece sintetizar las funciones de quimera y conjuro. Los personajes pueden
referir a los mitos de la urbe, poniendo en escena a sujetos marginales, como
el Anticristo, a presencias juguetonas o fantasmagóricas que provienen de
nuestras relecturas de cuentos de hadas o los que emergen en nuestros reflejos
y alegorías ante el espejo. También hay composiciones de collage donde abundan
las referencias cinéfilas o librescas. Sin embargo, es en el plano del
acontecer, delineado o desdibujado, donde estas minificciones se juegan su
identidad, en tanto representación o apuesta escritural. El cambio de plumas y
la migración forzada; los abusos invisibilizados de una fiesta familiar que dan
pie a la confesión cifrada de una venganza; las acciones recomendadas de un
texto en cadena, que inadvertidamente pasa del ruego a la autoinculpación.
También se pueden apreciar historias que ceden a la transfiguración poética,
como en "El mejor de los caminos", donde la remembranza del encuentro
furtivo de los amantes al costado de la carretera da pie a una melancólica
elaboración de la pérdida, donde se vertebran promesas terrenales y
constelaciones estelares en medio de la eroticidad evocada. Les comentaba al
inicio de esta intervención que la secuencia microteatral de apertura "El
crujido de la seda" y las "Otras verosimilitudes" del cierre, se
complementaban y daban alguna inadvertida organicidad al conjunto. En efecto,
si el micromundo escenificado por entregas del inicio nos remite a los mundos
más miserables de la criminalidad y las estrategias extremas de subsistencia,
tratados con una pátina de realismo sucio; las fabulaciones más imaginativas y
lúdicas de las "verdaderas historias", nos abren a los prodigios del
asombro fantasioso o nos hacen sucumbir ante las fisuras de nuestras certezas o
carencias. Nuestros afectos, nuestros vínculos, nuestra autoimagen se deshacen
y se recrean en las porosidades de la escritura, el deseo y la memoria. Por mi
parte, sospecho que el proyecto escritural que aquí se anima y lleva adelante
vuelven a este volumen una palabra en rojo, que fricciona, alerta, por ratos
incomoda, pero que también fascina, seduce y atrapa desde su autoreflexividad,
su humor y su misterio.
Texto
leído en la presentación del libro Confesiones de una chica de rojo, julio 2013
forrás: http://lilielphick.blogspot.com
forrás: http://lilielphick.blogspot.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése