2014. január 28., kedd

Curso de lingüística general



Lilian Elphick

Általános nyelvi tanfolyam

Letéptem az ingét, kioldottam az övét és amikor a nadrágja a földre hullot, észrevettem hosszú, pikkelyes, nyílhegyben végződő farkát. - Jaj, Istenem! - kiáltottam
Hívj ahogy akarsz, nekem mindegy. - mondta ő, megmutatva pokoli nyelvét.

 Curso de lingüística general

"Le arranqué la camisa, le solté el cinturón y, cuando los pantalones caían al suelo, noté su cola larga,escamosa, terminada en punta de flecha. jAy, Dios mío! - grité Llámame como quieras, a mi no me importa - dijo él, mostrándome el verdadero infierno de su lengua."

Az „Egy pirosruhás lány vallomásai" Lilian Elphick negyedik minifikció kötete, melyet három figyelemreméltó kötet előz meg: Incselkedő szemek, Az ellenség vérének szépségei és Tigris párbeszédek címmel. Korábban volt szerencsém Lilian könyvei közül bemutatni néhányat, így a kezdetektől ismerem ezeket. Ennek következtében kiváltságosként követhettem az írónő alkotói tevékenységét, amit azóta is feltétel nélkül csodálok. A barátság írók között - ebben az esetben hosszú barátság, annak ellenére, hogy Lilian nagyon fiatal én pedig tisztes öregember vagyok- azért érdekes, mivel lehetőség van a még bimbódzó stádiumban lévő szövegek, és bizonyos tendenciák megismerésére, melyeknek hatása talán évtizedekkel később mutatkozik meg. Egy írót több alkalommal bemutatni nem egyszerű feladat: például járhat az önismétlés veszélyével. Bár Lilian Elphick nagy gondot fordít arra, hogy folyamatosan újabb és újabb kifejezőeszközöket találjon, és ezzel megnehezíti az ismétlést, amelyet mesterien és gátlástalanul alkalmaz néhány kolléga illetve bizonyos álszent politikusok. Lilian a mesemondó, szinte mindig rövid terjedelemben művelte a novella műfaját. Mérsékelt oldalszám, ahol a cselekmény nyelvezete és építkezése egyértelműen egy igen gondosan kimunkált, ugyanakkor újszerű láncolatot alkot. Lilian Elphick egyre többször és egyre nagyobb intenzitással tört be minifikció területére- nevezhetnénk többek között mikronovellának, vagy mikroelbeszélésnek is, a jelenlévő akadémikus kollégák majd megmagyarázzák ezeket a kategóriákat, melyek a NEGYEDIK ELBESZÉLŐ MŰFAJT alkotják, Irene Andrés Suárez vagy Fernando Valls tanulmányai alapján. Lilian esetében inkább a „minifikció" elnevezést használom, mivel szélesebb és jobban jellemzi az írónő legutobbi munkáit, különösen az új könyvét. Mégis úgy gondolom, az „Egy pirosruhás lány vallomásai" új alapokra helyezi a minifikció műfaját, amikor néhány szöveg túllépve a pár oldalas terjedelmet novellává alakul át, vagy mikor egy láthatatlan határt átlépve a költészet területére téved. Az írónő elhivatottsága az új utak felé lankadatlan- és most írói útjáról beszélek, nem arról a könyvről ami miatt összejöttünk. Szűz területeket egyenget, kereteket tör szét, mindenféle kísérleteket végez, amellyel valószínüleg nehézségek vagy legalábbis kihívások elé állítja a taxonómiát végző tudósokat. Ez az utolsó következtetés talán magyarázatra szorul a félreértések elkerülése végett. A minifikció, mikroelbeszélés, mikronovella, stb. műfaj képessé vált arra, hogy írókat, kiadókat és akadémikusokat egyesítsen, akik nyájasan tudnak beszélgetni és egymás mellett élni, mint ahogy az a Chilei Irodalmi Testület által negyedszerre megrendezett „ Röviden, legyen szíves" című előadássorozaton történt. Ez az együttélés gyakran a személyes barátság kategóriájába lép át az esztétikai különbségeken túl, és ez valami furcsa és csodálatos dolog a mai irodalmi életben. Ergo, meg kell védenünk ezt az egységet, amely a határainkon túl hullámtörést szenvedett. Sajnos vannak, olyanok, akik az új műfaj kizárólagos képviselőjének gondolják magukat, és ennek semmi köze ahhoz a fajta barátsághoz, szolidaritáshoz, vagy kollegialitáshoz, amely a társadalom ezen és más területeire látszik beférkőzni. Elnézésüket kérem ezért a tudományos értekezésért, csupán azt szerettem volna tisztázni, hogy Lilian Elphick új területek felfedezésére irányuló törekvése saját alkotói látásmódjához kapcsolódik, és nem bármely műfaj alapszabálya ellen irányul. Eppur si muove, mondaná Galilei. Hagyjuk most az írónőt és beszéljünk alkotásáról, a könyvről. Az elmúlt időszakban megjelent munkáihoz hasonlóan, itt is megfigyelhető, hogy a szöveg sorozatok ugyanazon, vagy hasonló cím alatt jelennek meg. így van ez a „ Selyem suhogása" hat epizódos, a „Valódi történetek" 14 darabból álló, illetve a kötett több más rövidebb sorozatának esetében is. Ezek a sorozatok nagy alkotói kihívást jelentenek: már nem csak arról van szó, hogy a mikroszövegek egy sor meglehetősen bonyolult szabály alapján lennének megírva, amint azt hihetnénk, a feladat ennél sokkal nagyobb: olyan egymással szorosan összefüggő részekből álló szöveget alkotni, melynek összhatása egyfajta különleges írói szándékot közvetít túllépve az esztétikumon. A „Selyem suhogása" című sorozat egy olyan marginális szubkultúrába visz minket, ahol a szükség, a bűnözés, a túlélés az uralkodó, és ahol az életbenmaradás érdekében meg kell ragadni minden alkalmat, lévén mindenkinek meg van írva közelgő büntetése. Ez a világ nagyon közel áll Bertolt Brecht Koldusoperájához, vagy a mi Juán Radrigánunk kíméletlen ábrázolásához. És nem véletlen, hogy a sorozat néhány szövege drámai szerkezetű, így már értelmet nyer a két dramaturg említése. Ez a sorozat egyértelműen társadalmunk elembertelenedésére mutat rá, valamint a kilátástalanságra melyet az író a legnincstelenebbeknek tulajdonít. Egy ilyen világban mindenki menthetetlen, az én olvasatomban ezt fejezi ki a sorozat. A bűnözés lehet üzlet, a megmenekvés kulcsa, a kárhozat eredete. Az „ Igaz történetek" finom történetek, finom Borges-i fantáziával felruházott tárgyak (mellesleg, Borges megjelenik a szövegekben), ahol a történet akár valódi, akár kitalált (melyik a valós történet, kérdezhetnénk), mindig valószerű, Lilian Elphick rutinos tollának köszönhetően. Lebilincselő olvasmány, amely ragyog a képzelettől, a finom humortól, a szó- és névjátékoktól (majd meglátják), az elegáns szellemességtől és a szövegben rejlő összefüggésektől, amik kikacsintanak a jó olvasóra. Az „Egy pirosruhás lány vallomásai" elolvasása már önmagában is kaland. Fekete gúnnyal találkozunk az „Anyáknapjában", melynek olvasását csak erős idegzetűeknek ajánlom. Ilyen az „Antikrisztus" is, amely egy sajnos életszerű, visszataszítóan szörnyű történet. Aztán szeretnivalónak fogják találni az olyan történeteket mint az Isabel Allendének ajánlott „ Emlék", amely méltó megemlékezés a fatális 1973 szeptember 11-i katonai puccs 40. évfordulójához közeledvén, vagy a „Chilei tengert", amely az eltünteknek állít lenyűgözően kedves emléket. Utalások, irónia és fennkölt borzlom jellemzi a „ Kis mese a szerelemről"-t, és mindez 15 sorba belefér, mit szólnak? Aki pedig meglepetésre és erőteljes érzelmekre vágyik, annak a címadó „Egy pirosruhás lány vallomásai"-t ajánlom. Lilian Elphick új, egyben negyedik minifikciókból álló könyve, igazolja azt, amit már tudtunk: egy mély, alapos, élettelteli, fantáziadús és tehetséges írónő munkájával állunk szemben. Nem véletlen, hogy e rövid műfajú művei nem csak nálunk Chilében, hanem a tengeren túlról is elismerésre tarthatnak számot.

Nagy tapsot az írónőnek! Tisztelet Lilian Elphicknek és könyvének!

Elhangzott az „Egy pirosruhás lány vallomásai" című könyv bemutatóján, 2013
júliusában

Por Diego Munoz Valenzuela

Confesiones de una chica de rojo, cuarto libro de minificciones de Lilian Elphick, precedido por
tres volúmenes notables: Ojo Travieso, Bellas de sangre contraria, Diálogo de tigres. Antes
he
tenido el privilegio de presentar más de alguno de estos libros de Lilian, lo cual implica conocerlos desde sus mismos inicios. De esta forma, he sido un observador privilegiado de su trabajo creativo, que sigo y admiro sin reservas. La amistad entre escritores -tan larga ya en este caso, aunque ella sea jovencísima y yo un digno viejo- puede ser muy interesante, porque permite conocer los textos en sus estados germinales; advertir tendencias que tendrán efecto en anos posteriores, quizás décadas. Esto de ser un presentador frecuente de un autor tiene sus complicaciones: el peligro de repetirse, por ejemplo, pero Lilian Elphick, preocupada por una búsqueda permanente de nuevas herramientas expresivas, hace difícil el arte de la reiteración, que algunos colegas cultivan con la desvergüenza que caracteriza a ciertos candidatos políticos falaces. Como narradora, Lilian ha cultivado el cuento, casi siempre en extensiones breves, una cantidad moderada de páginas, donde el lenguaje y la construcción de la trama son objeto evidente de una urdimbre muy cuidada, así como también muy renovadora. Lilian Elphick ha incursionado también con cada vez más frecuencia e intensidad en el campo de la minificción -también podríamos hablar de microcuento, microrrelato y otras denominaciones; las académicas y académicos presentes se harán cargo de explicar estas categorías que conforman el CUARTO GÉNERO NARRATIVO, según estudiosos como Irene Andrés Suárez y Fernando Valls. En el caso de Lilian prefiero usar el término 'minificción', porque es más amplio y refleja de mejor manera la producción reciente de la autora, y en particular la de este nuevo libro. Aun así, pienso que Confesiones de una chica de rojorebasa esta categoría de minificción, cuando en algunos textos excede la extensión de un par de páginas para convertirse en relato breve, o cuando traspone la invisible frontera con el territorio de la poesía. La autora no ceja -hablo desde la perspectiva de su camino escritural, no del libro que nos reúne- en su empeno de abrir camino, desbrozar terrenos vírgenes, derribar cercos, realizar toda clase de experimentos y posiblemente complicar o al menos desafiar el ejercicio taxonómico de los investigadores. Tal vez esta última consecuencia haya que explicarla un poco, para evitar malas interpretaciones. Este género de la minificción, microrrelato, microcuento, etcétera, ha logrado aunar escritores, editores y académicos, que pueden convivir y departir amablemente, como ocurrió hace pocas semanas con la cuarta versión del SEA BREVE, POR FAVOR, organizado por la Corporación Letras de Chile. Esta convivencia se traslada con frecuencia al ámbito de la amistad personal, más allá de las diferencias de quehacer o de opciones estéticas, y eso es algo maravilloso y extrano en el mundo literario de nuestra época. Ergo, hay que defenderlo, sobre todo porque esa unidad ha sufrido embates en los últimos tiempos más allá de nuestras fronteras. Lamentablemente, aparecen quienes piensan deben tener el monopolio de la administración del nuevo género, y eso poco y nadie tiene que ver con la amistad, la solidaridad y el companerismo, que ya habrán de imponerse, en este y en otros espacios de la sociedad. Disculpen esta disquisición, pero solo pretendía aclarar que el esfuerzo de Lilian Elphick por explorar nuevos territorios tiene que ver con su propia visión como creadora, y que no pretende generar dificultades para la aplicación de estatuto genérico alguno. Eppur si muove, diría Galileo. Dejemos a la autora y hablemos de su criatura, el libro. Siguiendo la línea de sus trabajos más recientes, se advierte la presencia de series de textos bajo una misma o similar denominación. Tal es el caso de "El crujido de la seda" I a VI y las "Verdaderas Historias" que suman 14, además de otras series más breves. Las series constituyen desafíos creativos mayores: ya no se trata de escribir microtextos siguiendo una serie de reglas bastante complejas que no se reducen a la mera brevedad, como podría creerse, sino que la tarea es mucho mayor: constituir un cuerpo con partes fuertemente interrelacionadas, cuyo efecto conjunto transmite una intención especial del autor que excede lo estético. La serie "El crujido de la seda" nos remite a un submundo marginal donde reinan la necesidad, el crimen, la sobrevivencia y el aprovechamiento de la oportunidad para continuar viviendo, siendo que la condena de cada cual está escrita y resulta inminente. Es un mundo cercano al de Bertolt Brecht en la Ópera de Tres Centavos, o a la exploración descarnada de nuestro Juan Radrigán. Y no es casualidad que algunos de los textos de esta serie tengan estructura dramática, y eso da más sentido a la cita a ambos dramaturgos. Evidentemente, esta serie apunta a la deshumanización de nuestra sociedad y la falta de esperanzas que ella genera en los más desposeídos; en un mundo así, no hay salvación para nadie, eso leo como expresión del conjunto. El crimen puede ser un negocio, la clave para salvarse; he ahí la semilla de la perdición. Las "Verdaderas Historias" son textos deliciosos, objetos cargados de una deliciosa fantasía filo borgeana (de paso, Borges es citado en los textos), donde la historia real o inventada (cuál es la historia auténtica, debiéramos preguntarnos), aunque siempre verosímil gracias a la hábil pluma de Lilian Elphick. El efecto de la lectura es cautivador, y ese resplandor es tributario de la imaginación, el fino humor, los juegos de palabras (y de nombres, ya verán), el ingenio elegante y una delirante intertextualidad que al buen lector complacerá con sus guinos. La lectura de Confesiones de una chica de rojo será una aventura por sí misma. Encontrará negra acidez en el Día de la madre, cuya lectura recomiendo solo a quienes tengan su sistema cardiaco en buen estado. Lo mismo vale para Anticristo, un relato sórdido, terrible y, por desgracia, real y posible. También hallarán dulzura en relatos como "La memoria", dedicado a Salvador Allende, oportuno homenaje cuando se acerca el cumplimiento de cuarenta anos desde el fatídico Golpe Militar de del 11 de septiembre de 1973. O en "Mar de Chile", impactante y tierno homenaje a los desaparecidos. Intertextualidad, ironía y terror gótico en "Cuentecillo de amor", todo esto cabe en 15 líneas, ^qué les parece? Y para quienes busquen sorpresa y emociones fuertes, les aconsejo probar con las Confesiones de una chica de rojo, que da nombre al volumen. Este nuevo libro de Lilian Elphick, el cuarto de minificción, viene a confirmar algo que sabíamos: estamos frente al trabajo de una escritora profunda, laboriosa y pletórica de imaginación y talento. No es casualidad que su trabajo en el género brevísimo cuente con reconocimiento que, para variar, proviene de más de ultramar que de nuestro propio Chile.
Aplausos para la escritora. jLoor para este libro y para Lilian Elphick!


Texto leído en la presentación del libro Confesiones de una chica de rojo, julio 2013.

forrás: http://lilielphick.blogspot.com

1 megjegyzés:

  1. Muchas gracias, estimado amigo. Thanks a lot!!!
    Para mí es un honor estar presente en tu bitácora, en dos idiomas!!!
    Desde Chile, un abrazo
    Lilian

    VálaszTörlés