( Primera parte)
A BÉLYEG
1. Ezeket a verseket olvasva úgy képzelem,
nincs szebb és ugyanakkor borzasztóbb dolog a világon, mint Natália Litinova
költőnőtől levelet kapni.
2.
Natália Litinova költőnő levele szerelmi vallomás, de gyűlöletes is,
leleményes, ugyannakkor mélyen
megdöbbentő.
3. Szeret minket és elringat.
Felébreszt és kitakar. Ezzel a halálos bélyeggel ellátott költészetet hoz nekünk.
4.
A halálos bélyeg egy régi kép. Egy jel, amely századokon és országokon
utazott át. Egy arckép, ami a
hidegre hasonlít. Egy darab tinta, amely nyáladzva zárja magába a költőnő verssorait...
5. ...nincs annál szebb és borzasztóbb, mint Natália Litinova
verseit olvasni.
Van, hogy a szív
olyan zord,
hogy
ha szereted jobb ha meg sem érinted.
Osip Mandelstam
EL SELLO
1. Tras la lectura de estos poemas puedo imaginar que no hay nada más
hermoso y a la vez terrible en el mundo que recibir una carta de la
poeta Natalia Litvinova.
2. Una carta de la poeta Natalia Litvinova es una declaración de
amor, pero también de odio, pero también de astucia, pero también de profundo
desconcierto.
3. Ella nos quiere y nos mece. Ella nos despierta y nos desabriga. Ella
nos trae la poesía bajo ese sello mortal.
4. Un sello mortal es un dibujo antiguo. Una marca que ha viajado a lo largo
de los siglos y de los países. Un retrato que se parece al frío. Un
trozo de tinta que cierra ensalivado los versos de la poeta...
5. .. .pues no hay nada más hermoso y a la vez terrible que leer a
Natalia Litvinova.
Luna Miguel
Pasa que el corazón es tan severo que es mejor al amar no tocarlo.
Osip Mandelstam
 |
| Ingmar Bergman The Silence (Tystnaden) |
CSEND
"Hallgatni olyan, mintha távolról
megérintene valaki"
Pascal Quignard
Álmodom ezt a
zajt? -kérdezte magától nem tudván eldönteni, hogy az álmatlanságtól
halucinál, vagy a ritmikus kopogástól merült mély álomba.
Kinyitotta szemeit, nehéznek érezte
azokat. Megdörzsölte őket, mintha
ettől megkönnyebbülnének. Felkelt az ágyból és karjaival átölelte magát, hideg fuvallat haladt át a szobán. Tett néhány lépést az
ablak felé, és azt gondolta, hogy
az előbb hallott kopogást ezúttal a szél okozta. Zárva találta, minden
különösebb ok nélkül megérintette mellkasát, aztán visszafeküdt az ágyba. Az egy hetes kialvatlanságtól felgyülemlő súly lehúzta szemhélyait. Remegett a
teste, arra következtetett, hogy ez az álom
első jele, az ágy széléről a közepére gördült, és álig
betakarózott. De a zaj messziről jött, mint egy egyre terebélyesedő hullám. Kinyitotta a szemét, tudta,
hogy a szomszédos lakásból jön, ahol soha nem lakott senki. Ennek a lakásnak
régi, nedvességtől korhadt ajtaja voltjobb sarkában mély karcolásokkal,
mintha egy mérges kutya próbálta volna tönkretenni. Az a sejtése támadt, hogy a
zaj valami jel, vagy kódolt morze üzenet.
De a bőrén átfutó borzongás megállította saját
gondolatainak áramlását. Becsukta
szemét és a takaró puha melegére gondolt, majd a szomszéd
ajtóra, ami annak a háznak az ajtajára emlékeztette őt, ahová a családja költözött
kisgyermek korában. Tágas régi ház volt, napokba tellett, amíg édesanyja letakarította a bútorokat
borító vastag porréteget. A kis
Luc gyorsan hozzászokott a ház méreteihez és az
ebből adódó szabadsághoz, bár
volt, amit megtiltották neki. Csak egyetlen egy dolgot: hogy azt a régi hátsó ajtót kinyissa. De vajon miért
tilthatták meg, hogy kinyisson egy olyan bezárt ajtót, aminek a kulcsát soha
nem is látta, és talán senkinek
sem volt hozzá? Luc okos gyerek volt, és
tudta ezt, a szülei is tudták, ezért próbálták a kíváncsiságát más dolgok felé terelni. Mindenesetre Luc mindenféle gyerekes módon
próbálta kinyitni, bár tudta, nem fog sikerülni. A tiltott ajtó létezése minden
családtag viselkedésére hatással volt. Édesanyja,
aki egy független nő volt, és sokszor több napra is eltűnt apja és
nagyanyja gondjaira bízva őt, le
nem vette szemét az ajtóról. Ezzel szemben apja megajándékozta az összes olyan játékkal, amiért régóta sírva
könyörgött. Egész testét a takaróba burkolva azt kérdezte magától, miért
tiltották meg, hogy kinyissa azt az ajtót, amikor tisztában voltak azzal, hogyan
működik a tiltás a gyerekeknél. Kint az eső jégesőre
váltott, a tetőn kopogó jég miatt
Luc képtelen volt válaszolni saját kérdéseire. Elképzelte, ahogy lelke
elválik a testétől, egészen addig, amíg messziről képes volt megfigyelni saját
alakját, ahogy mozdulatlanul megbújik a takaró alatt.
Megpróbálta átküldeni lelkét a
szomszéd lakásba is, de túl fáradt volt ahhoz, hogy ilyen bonyolult
fantáziaképet keltsen életre.
Nézte hosszú lábfejét, ami mindig
valahogy kilógott, és azt
találgatta, lehetséges-e, hogy valaki rejtőzködik a szomszéd lakásban, talán a
portás egy rokona, ki tudja?
Másnap reggel felhívta a portást és szólt, hogy meg szeretne valamit
beszélni vele. Sietve lépett ki a lakásból, meglepetésére a lift már ott várta.
Kelletlenül szállt be, mivel a liftet mozgató öreg
lánc csikorgása az ínyéig hatolt.
Miközben lefelé haladt letörölte a
tükörről az ujj lényomtokat, amiket minden reggel otthagyott valaki, elterelve
ezzel figyelmét e mozgó cella
keltette szédülésről és
klausztrofóbiáról. Annak ellenére, hogy taszította a gondolat, hogy egy idegen nedves
ujjlenyomatait az ingujjával törölje le, szája minden alkalommal ferde mosolyra húzódott,
amikor észrevette azokat a
tükrön. A lift ajtajai kinyíltak, és
a portás fogadta, apró, őszülő ember. Köszönés nélkül azt kérdezte, mit
akar? Minden nap zajokat hallok, amik nem hagynak aludni, a szomszéd lakásból jönnek.-mondta Luc kissé feszengve. Az lehetetlen, a maga
lakása mellett senki nem lakik, uram. Lucnak nem tetszett a hangszín, amivel a
kisember az "uram" szót kihangsúlyozta, mivel tisztában volt vele, hogy
fiatalsága még inkább kitűnik egy idős ember mellett. Van kulcsa a lakáshoz? Talán az
ablakok vannak nyitva, és a
szél...Csak be kellene csukni. A férfi intett, hogy várjon ott, mindjárt
visszajön. Luc tekintete áthatolt
az épület bejáratául szolgáló vastag üvegajtón, úgy tűnt megint esni fog, az ég a fáradt rózsaszín és az égszín szürke között
ingadozott. A portás egy régi kulccsal jelent meg, és azt mondta Lucnak, hogy
siessen. 0 megköszönte és
belépett a liftbe, talált még néhány ujjlenyomatot a tükrön, de az adrenalin
bizsergése nem hagyta, hogy figyelme elterelődjön. A lift kinyílt, Luc az
ajtóhoz lépett, és a kulcsot két
kézzel dugta be a zárba. Ez a kissé természetellenes
mozdulat emlékeztette arra, amikor édesanyja rajtakapta őt amint egy drótot dug a tiltott ajtó zárjába. Igazából Luc nem akarta kinyitni, csak
furcsának találta, hogy soha nem lát mást csak sötétséget, amikor átnéz a
kulcslyukon, ezért megpróbált áthatolni
a dróttal ezen a fekete ürességen. Édesanyja rákiáltott, majd két kezét a
szájára tapasztotta. A kisfiúnak úgy
tűnt, mintha anyjának testét hatalmába kerítette volna valami, ezért nem ura saját
mozdulatainak. Odament a gyerekhez, kivette kezéből a drótot, majd bezárkózott a szobájába. Apja
kézenfogta Lucot és levitte a
parkba. Az ég színe zavarosnak látszott,
a narancsszín és a hamuszürke
között váltakozott. Luc séta közben a homokban játszó gyerekeket kerülgette, miközben
igazából azt fontolgatta hogy rátapos törékeny ujjaikra és hogy anyja egyszerre szereti és gyűlöli őt. Nem is tudta, hogy gondolatai
mennyire találóak. Luc anyját túlságosan nyomasztotta fia iránt érzett szeretete, fia létezése a kamaszkorában igencsak kiélvezett
egoizmusát akadályozta.A kulcsot beillesztette a zárba és megpróbálta elfordítani, de az nem
mozdult. Kicsit erőltette, mivel nem tapasztalt semmi változást, egész testével
ráfeszült mire a kulcs eltört. Luc elsápadt, lehetetlennek tartotta, hogy egy kulcs így eltörjön. A kulcs törött végével
benyomta a zárban ragadt darabot. A fémdarab leesettjobban mondva eltűnt, mivel
Luc egyáltalán nem hallotta, hogy a fém a földön koppant volna. Enyhe szédülés
fogta el, ami a gyomrától a feje felé haladt.
Mint egy kisgyerek, úgy kúszott vissza a
lakásáig, leengedte a redőnyöket, és
befeküdt az ágyba. Fénycsíkok
hatoltak be kintről a régi redőny résein át.
Próbálta elképzelni, vajon hová vezetné őt ez a takarón átszűrődő fénylő lépcső. Furcsa fáradtságot érzett, becsukta a szemét, és az álom nem
késlekedett: egy mentőautó haladt át a városon nagy sebességgel. Minden
autó lehúzódott a süketítő, vörös
sziréna elől. A mentőautóban ő feküdt egy hordágyon, mellette két
fehérköpenyes ember. A testén sem vérnyomok, sem egyéb sérülés nem
volt. Jól vagyok, mondta a köpenyes embereknek, hová visznek? Nem válaszoltak, de ő amúgy
sem hallhatta volna őket. Fel
akart kelni, próbálta megmozdítani a kezét, lábát, de úgy érezte, mintha egy másik test
nehezedne rá. Saját kiáltása ébresztette fel.
Kábán kelt ki az ágyból, tett
néhány lépést, hogy meggyőződjön arról, ez az egész csak rémálom volt. A lábain keresztül
hideg futott át rajta.
Nehezére esett minden hirtelen mozdulat, mintha láthatatlan súlyokat vonszolt volna
végtagjain. Nem hallotta a szomszéd lakásból érkező zajt, sem a sugárút felől jövő autók zúgását, sem az eső dallamát, sem a szél fuvallatát. A
csend minden hangot
felemésztett.
 |
| Андрей Арсеньевич Тарковский Сталкер |
SILENCIO
"Escuchar
es ser tocado a distancia"
Pascal Quignard
¿El ruido viene del sueño?, se preguntó ya sin
poder discernir si el insomnio lo hacía alucinar o si el rítmico golpeteo lo había
llevado hacia la dimensión más profunda
del sueño. Abrió los ojos y los sintió pesados, los frotó con
ambas manos como si eso pudiera proporcionarles alivio.
Bajó de la cama y se abrazó, una corriente fría recorrió la
habitación. Dio unos pasos hacia la ventana, pensó que el golpeteo que
había escuchado hace apenas unos instantes, esta vez había sido provocado por
el viento. La encontró cerrada, se tocó el pecho sin ninguna razón y
volvió a la cama. La pesadez acumulada tras una semana de mal sueño hizo
descender los parpados. Su cuerpo tembló, dedujo que ese era el primer aviso
del sueño, rodó desde el borde de la cama hacia su centro y se
cubrió con las sabanas hasta la cabeza. Pero el ruido venía por él
desde lejos, como una ola que incrementaba de volumen. Abrió los ojos,
sabía que provenía del departamento contiguo que nunca fue habitado. La puerta
de ese departamento era de madera vieja y arruinada por la humedad, también
tenía rasguños profundos en la esquina derecha, como si un perro furioso
hubiese intentado destrozarla. Empezó a sospechar que ese ruido era una
señal o un mensaje en código morse, pero el escalofrío que repentinamente
atravesó su piel le impidió fluir en sus propias ideas.
Cerró los ojos pensando en el calor abrigador de la lana y en la vieja
puerta contigua que le recordó a la puerta de la casa a la que se había
mudado su familia cuando él apenas era un niño. Esa casa era amplia y
antigua, a su madre le llevó varias días deshacerse de la densa capa de polvo que cubría los muebles. El pequeño Luc
se acostumbró rápidamente a su vastedad y a la libertad que
esta le proporcionaba, pero le habían prohibido algo, sólo una cosa: no abrir
aquella vieja puerta del fondo. ¿Pero para qué habían prohibido abrir
una puerta cerrada con llave
que él nunca había visto, que tal vez nadie tenía? Luc era un niño
inteligente y lo sabía, y sus padres también lo sabían, por eso
intentaron desviar su curiosidad hacia otras cosas. De todos modos, Luc
inventó todo tipo de mecanismos infantiles para abrirla aun sabiendo que
nada serviría. La existencia de la puerta prohibida influyó en el
comportamiento de todos los integrantes de la familia. Su madre, una mujer
independiente que solía desaparecer por varios días dejándolo a cargo de su padre
o de su abuela, ahora no le quitaba los ojos de encima. Su padre en cambio le regaló todo los juguetes
que durante tanto tiempo le había rogado hasta las lágrimas. Con todo el cuerpo desaparecido bajo las
sabanas, se preguntaba por qué le habían prohibido abrir aquella puerta si sabían cómo
funcionaban las prohibiciones en los niños. Afuera la lluvia se había transformado en granizo, el galope del hielo
sobre el tejado impedía a Luc
responder sus propias preguntas. Imaginó que su espíritu se desprendía del
cuerpo, hasta le
pareció que, desde lejos, podía observar su propia figura inmóvil
escondida bajo la sábana, también
intentó enviar su espíritu al departamento contiguo, pero se sentía
demasiado cansado como para
avivar fantasías tan complejas. Observó sus largos pies que siempre quedaban fuera y se preguntó si era posible
que en el departamento de al lado se ocultara alguien, tal vez algún familiar del portero del edificio, quién sabe.
A la mañana siguiente llamó al
portero y le avisó que necesitaba consultarle algo. Salió de prisa y para su sorpresa el
ascensor lo estaba esperando. Entró con disgusto, es que el chirrido de las viejas cadenas que
subían y bajaban el ascensor le producía dolor de encías. Aprovechó el trayecto para limpiar las
huellas que alguien dejaba cada mañana en el espejo, era una manera de no prestarle atención
al vértigo y a la claustrofobia que le producía esta celda móvil, y a pesar de que le resultaba
repugnante la idea de pasar la manga de su camisa sobre las huellas húmedas de un
desconocido, una sonrisa torcida se dibujaba en sus labios cada vez que las encontraba en el espejo.
Las puertas se abrieron y lo recibió el portero, un hombre menudo y canoso. Sin saludarlo le
preguntó qué necesitaba. Todas las noches escucho ruidos que no me dejan dormir, vienen del
departamento de al lado, dijo Luc un poco incómodo. Es imposible, junto a su
departamento no vive nadie, señor. A Luc no le gustó el tono que el
hombrecito empleó para remarcar solamente la palabra "señor",
porque sabía que su juventud resaltaba aun más al lado de un anciano. ¿Tiene
la llave del departamento? Tal vez las ventanas están abiertas y el viento... Sería
sólo cuestión de cerrarlas. El hombre le indicó que esperara allí y
que pronto volvería. La mirada de Luc atravesó la gruesa puerta de vidrio
de la entrada al
edificio, parecía que iba a llover otra vez, el color del cielo vacilaba entre
un rosa viejo
y un celeste gris. El portero apareció con una llave antigua y le dijo a
Luc que no tardara. Agradeció y entró al ascensor, encontró más huellas en
el espejo pero el cosquilleo de la adrenalina no le permitió distraerse. El
ascensor se abrió, Luc se acercó a la puerta y condujo la llave con las dos manos
hacia la cerradura. Ese gesto poco natural le recordó aquella vez
que su madre lo
atrapó introduciendo un alambre en la cerradura de la puerta prohibida.
En realidad Luc no
intentaba abrirla, es que le parecía extraño que no se viera más que un
fondo oscuro cada vez
que miraba por la cerradura, entonces intentó perforar con el alambre
ese vacío negro. Su
madre le gritó e inmediatamente se tapó la boca con ambas manos. Al
niño le dio la impresión de que algo se había apoderado del cuerpo de su
madre y por eso sus propios
movimientos
parecían contradecirla. Ella se acercó al niño, le sacó el alambre de
las manos, fue hacia su habitación y se encerró con llave.
El padre de Luc lo tomó de la mano y fueron al parque. El color del
cielo se veía confuso, vacilaba entre un anaranjado y un celeste ceniza.
Luc caminaba
esquivando a los niños que jugaban en la arena, aunque en realidad pensaba
en pisarles
sus frágiles dedos y en que su madre lo amaba y al mismo tiempo lo odiaba. Lo
que no sabía él
es que sus pensamientos eran acertados. A la madre de Luc le pesaba demasiado
el amor
que sentía por su hijo, la existencia de su hijo atentaba contra el egoísmo que
tanto había disfrutado en su adolescencia. Introdujo la llave e
intentó girarla pero la llave no avanzó. La forzó un poco, al no
percibir ningún
cambio usó la fuerza de todo su cuerpo y ésta se rompió. Luc
empalideció, le parecía imposible que una llave pudiera romperse de ese modo. Con la punta rota
empujó el fragmento atorado en la cerradura. El pedazo de metal cayó, mejor
dicho desapareció, porque Luc nunca escuchó el golpe del metal contra el suelo.
Sintió que un ligero mareo avanzaba desde el estómago hacia su cabeza.
Gateó como un bebé hasta su departamento, bajó las persianas, se acostó en la
cama. Franjas de luz ingresaban desde afuera a través de las grietas de las viejas persianas.
Trató de imaginar a dónde lo llevaría esta escalera luminosa que se
construía sobre la transparencia de la sabana. Sintió un extraño
cansancio, cerró los ojos y el sueño no tardó en llegar: una ambulancia
atravesaba la ciudad nocturna a gran velocidad. El ensordecedor y rojo grito de
la sirena apartaba todos los autos. Dentro de la ambulancia estaba él sobre una camilla junto a
dos hombres de guardapolvo blanco. No había sangre en su cuerpo ni fractura
alguna. Estoy bien, le dijo a los hombres de guardapolvo, a dónde me llevan. Ellos no le
respondieron, y si lo hubieran hecho él no podría oírlos. Quiso
levantarse, intentó mover un brazo, una pierna, pero sintió como si
otro cuerpo yaciera encima del suyo. Su propio grito lo despertó. Aturdido
bajó de la cama y dio unos pasos para comprobar que todo eso había sido una
pesadilla. El frío subió por sus pies. Le costaba moverse con agilidad,
sentía que sus extremidades arrastraban un peso invisible. No escuchaba el
ruido que nacía en el departamento de al lado, ni el zumbido de los autos que
venía desde la avenida, tampoco la melodía de la lluvia ni los soplidos del viento.
El silencio devoró todos los sonidos.
forrás: http://casajena.blogspot.com.es/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése