Edith Sitwell

Nomi sings the air of the cold genius from Purcell's "King Arthur"

Edith Sitwell

LÁNY TÉLI ÉNEKE

Cyril Connolynak

A zengő nap, e szép fehér, haldokló hattyú már

hamar leszáll. A hulló hópelyhek közt mint talál

különbséget a szem? A hattyú-pelyhű forgó lány, a hó így szól:

„Kislány, az Idő madárlábnyoma s a hó madárlépte hamar

föltűnik sima arcodon. Ó, édes hamar

hidegebb leszel nálam is!”

Edith Sitwell photographed by george platt lynes in february 1937.

EDITH SITWELL

Angol főúri környezet gyermeke. Évszázadokra visszaszámlálható családfáján nagyurak , hadvezérek, uralkodók, földbirtokosok, világjárók, tengerészek jelennek meg. Szigorúan vezetett leszármazói táblázatokon számon tartott ősei majdnem mindenikének köze volt a művészethez - gyakran alkotó, de minden esetben érzékeny és beleérző befogadó képében. Ám e férfiak és nők életvitelében a művészetnél lényegesen elhatározóbb szerepet játszott az angol vezető rétegek sokféle hagyományos kedvtelése: a sport, a vadászat, az építkezes, a kertészkedés, az utazás. Aki e légkört komolyan akarja érzékelni, olvassa el az öcs: Osberth Sitwell önéletírását (The Scarlet Tree), aki mosolyogni kíván rajta, annak ajánlhatók P.G. Wodehouse vidám könyvei, vagy az amerikai Stephen Leacock csúfolódó írásai.

A családra mindenesetre ez a szemléleti mód volt jellemző a század elejéig, amiket a múlt öröklött hagyományait keményen őrző, s részben a hűbéri birtok, részben az azzal kapcsolatos tőkés vállalkozások jövedelméből élő Sitwell család mindhárom leszármazója, vagyis a legidősebb Edith (1887-1964), a középső Osberth (1892-1969) és a legfiatalabb Sachewerell (1897-1988) makacs következetességgel fordított hátat az őket körülvevő szokásoknak, kényszereknek és beidegződéseknek s vette útját az alkotó művészelek, legfő ként az irodalom s azon belül is leginkább a költészet felé.

A fordulat nem vitte őket túl az adott társadalmi kereteken. Megbontásuk a jelek szerint eszükbe sem jutott. Gondolkodásmódjuk alapvető vonásain sem látszott változás. Mégis ha nem forradalom, de legalábbis lázadás zajlott le bennük. Ez pedig a korszak vezető rétegeinek előítéleteivel, megszokottságaival, sőt megrögzöttségeivel állította őket szembe, és sodorta mindinkább azok oldalára, akik az élet értelmét és célját nem a ranglétrán való kapaszkodásban vagy a köznapi élvezetekben, hanem a szépség és igazság felismerésében, szemlélésében és megfogalmazásában vélték föllelni.

Ebben a lázadásban a haladó, a tekintélyt romboló, az újító művészeti irányzatok föl­fedezése játszotta a döntő szerepet. Mindhárom Sitwell testvér meglepő következetesség­gel fordult szembe az avatag hagyományőrzés öröklött befolyásaival. Már legkorábbi kísérletező kezdeteiktől fogva az élenjáró irányzatok hívéül kötelezték el magukat. Bizo­nyára nagy hatással volt rájuk a korabeli francia irodalmi mozgalmakkal való szoros kap­csolat, nemkülönben az olasz táj és művelődés, amellyel már zsenge fiatalságukban meg­ismerkedtek és amelyet egész művészi pályájuk folyamán példamutatónak vallottak -anélkül azonban, hogy akár pillanatokra is megfeledkeztek volna az angol irodalom hatal­mas hagyományairól és ösztönző kincseiről.

A társadalmi és családi előítéletekkel vívott harcban az élcsapat feladatát természetesen a legidősebb művésznek, Edithnek kellett vállalnia. Nem csupán a rákényszerült előőrsi szerep miatt, de női mivolta következtében is. Az ideges, érzékeny, minden erőszakos be­folyásolási kísérletre makacs elzárkózással válaszoló fiatal lélek már legkorábbi gyermek­sége óta tiltakozott a megszentelt szokás szerint neki szánt és őt megillető jótársasági mutatványok ellen. A szülők - a kissé merev és minden értelmessége mellett némileg szűk látókörű apa, a már említett angolos úri kedvtelésekben kedvét lelő anya - minden lehetőt, sőt lehetetlent megtettek az érthetetlen vadócságok kipusztítására és sarjadékuk dühös ellenkezésének legyőzésére. Persze hiába.

Az őt mindenképpen az angol főúri hölgyek világába téríteni akaró rokonság megrö­könyödésére, sőt haragos felháborodására a serdülő leány semmi érdeklődést nem muta­tott az úgynevezett magasabb társaság foglalatosságai iránt. Ehelyett forró figyelemmel fordult az irodalom és megkülönböztetett vágyódással a zene felé. Törekvéseiben nagy segítségére volt Helen Rootham, eleinte nevelőnője, később odaadó és mélyen szeretett barátnője, aki Rimbaud Les Illummations-jának tolmácsolásával írta be nevét az angol irodalomba. Ugyancsak feledhetetlen benyomásokat szerzett párizsi tartózkodása idején Gertrude Stein baráti körében, ahol többek között Apollinaire, Ezra Pound, T. S. Eliot, James Joyce, Hemingway, Valéry Larbaud, Cocteau, André Gide, Tristan Tzara, Robert Graves, Sherwood Anderson ismeretségére tett szert.

A fenti vázlatos névsor alapján nyilván sejthető - amiről már különben szó esett -, hogy költői indulásakor Edith Sitwell milyen irányban és miféle eszközökkel igyekezett kifejezést adni a benne feltörő lázongó indulatoknak és érzelmeknek. Összegyűjtött versei előszavában később maga vázolja, mint szakított tudatosan a közvetlen elődök elavultnak, porosnak, halottnak érzett képvilágával, ütemezésével, szóhasználatával. Ezek helyett új hangzási tényezők, szokatlan ritmusok, váratlan kifejezés-társítások használásával robbantotta szét a megunt alakzatokat s teremtett másféle rendel egyelőre talán nem is annyira a gondolatok, mint inkább a nyelv világában.

Majdnem kifejezetten formai forradalom volt ez, amelynek mélyén -noha benne rejlett - még a költő sem sejtette a magatartás megújulásának magvát. Saját bevallási szerint öntudatosuló korai műveinek jó része hanghatásokon épülő elvont jellegű alkotás, a nyelvben rejlő zenei lehetőségek minden módon való érvényesítése, végtelenül leleményes mesterségbeli gyakorlat vagy talán kísérlet. A rímek és magánhangzós rímek, vagyis asszonáncok, továbbá a disszonanciák különböző elhelyezésével, egybehangzások és széthangzások párosításával törekedett elsősorban hallási hatásokra, továbbá az ütemezés felgyorsítása és váltakoztatása révén a költői beszéd sebesség-lehetőségeinek fokozására.

Ez a módszer a nyelvi nyersanyag mélyén megbújó, olykor csak véletlennek tetsző azonosságok vagy különbözőségek kihasználásának, sőt néha végletes túlfeszítésének tűnhetik. Edith Sitwell költészete mégis csak távoli rokonságban van a nonsense-versek készakarva értelmet kerülő eltökéltségével. A formai, esetleg formalista megoldásokban a kifejezésre váró hangulat, a felszínre törő érzés, a megfogalmazás köntösében jelentkező eszme nem leírás, hanem sugallat alakjában jelentkezik. Ez a versteremtés, akárcsak a zene és jórészt a képzőművészet, elsősorban érzékeinkre kíván hatni és csupán áttétele­sen az értelemre, noha nem kevesebb eredménnyel.Az egyértelmű és köztudott jelentést kereső elme számára nehezebben megközelíthető ez a módszer. Emiatt ítélték és ítélik Edith Sitwell korai verseit valószerűtlennek, képeit és hasonlatait akartan meghökkentőnek. Az ismert alakzatokhoz és régtől begyakorolt fordulatokhoz szokott szem számára mindez különös, noha már első tekintetre homályo­san meg kell sejtenie a rejtett körvonalakat, a titkos mintázatokat. Ez persze főként az ere­deti szöveg nyelvi kötődéseire és lehetőségeire vonatkozik - a fordítás ebből sok mindent elveszít vagy elferdít. A nyelvek hangtani és nyelvtani sajátosságai miatt a megoldások te­kintélyes része visszatükrözhetetlen. Esetleg egyéb - a jelenleginél lényegesen találóbb - tol­mácsolásoknak nyit szabad teret, ahol a nyelvi lelemény és utánzó játékosság jobban érvé­nyesül, mint a jelen - talán inkább az értelmi mozzanatot kibontó - próbálkozásokban. A költő mindenesetre szükségesnek vélte, hogy kulcsot adjon néhány művének verse-lési sajátosságaihoz. Ez az angol kulcs természetesen alig nyitja a magyar zárat. Edith Sitwell észjárásának érzékeltetésére azonban hadd idézzük összegyűjtött versei előszavá­nak egy részletét: 
„...A költemények jórészének tárgya az öntudat kifejlése. Néha hasonlít az öröklete­sen vakéhoz, aki hirtelen visszanyerte látóképességét és meg kell tanulnia nézni; vagy hívogatás ama várakozó, leselkedő világból, amelyben minden megpillantott dolog va­lami egyébnek a jelképe, a még földmélyi álomba merült öntudat felé; ez utóbbi lelhető fel a Hajnali dal-ban. A «recseg már a reggeli fény» kifejezés értelme a következő: eső után úgy tűnik, mintha a korai fény nem terjedne egészen folyamatosan. Kemény a minősége is, és az árnyékok elé mintegy tárgyi akadályt emel - ez pedig a recsegő hang képzetét kelti bennünk, mivel egyidejűleg érdes és bizonytalan is.

Rest, fásult eső-cseppkövek,

a fényben szilárdulva meg,

recsegnek, mint távoli                                        

rejtett világ felhangjai.

Virradatkor az ágakról lecsüngő hosszú esőcseppeket a fény mintegy átváltoztatja, s azok a fa fakó, tompa, ízetlen tulajdonságával rendelkeznek, s amikor a szélben mozognak, mintha recsegnének. Igazából a hang mégsem hallható, csak valamely ismeretlen . és titokzatos világ felhangjának minőségével bír.

A vers egyszerű, magára hagyatott, boldogtalan, bukolikusan buta vidéki ki lányról, tanyai szolgálóról szól, aki virradatkor siet le tüzet gyújtani. És a

De a recsegő fény üres, szilárd látvánnyá sose lesz,eső nyers hangjaként agyad bensejéig le sose hat.

sorok azt jelentik, hogy számára a fény valamely mit sem mondó üres jelenség. Lát­ványt nem tár eléje, minthogy képtelen látni.

A fény (ha szilárd képet kaphat) konyhakert-végtelent mutat csak,

szedni se jó szirom-tarajt,

fás szirmot, mely kotyog, ha hajt.

Ha képes volna bármit is látni, az egész örökkévalóságot a konyhakertek neki meg­szokott világaként szemlélné, tele kakas taréjként vörös és lottyadt virágokkal (amelyek hozzá hasonlóan gondozatlanok) s kemény külsejű szirmokkal, amelyek kotyogó tyúkok mozgásával dűlnek és hajlonganak az esőben..."

Hasonló magyarázatokat fűz A denevér című költeményhez is. Ezeknek jórésze az angol szavaknak hangzáskeltő benyomásaira vonatkozik, ezért nem idézzük őket. Csupán a „csalikacsa por"-on (az eredeti szövegben: decoy-duck dust) megvilágítása céljából iktatjuk ide a költő egyik zárójeles megjegyzését: „A «csalikacsa por»-on nagyon sűrű száraz port értek. A kacsa hápogása egyike a legszárazabb hangoknak, és különlegesen holt színezete van."

Ez volt Edith Sitwell költészetének első szakasza, és ez bizonyos általánosításokkal a negyvenes évekig tartott. „Kísérletezéseim kora lejárt - mondta később a költő. - Most tekintélyes hosszúságú sorokkal dolgozom..." Edith Sitwell persze - híven önmagához -elsősorban a versírás mesterségbeli szempontjából vizsgálta saját eredményeit. A bekövet­kezett változást azonban nyilván nem a sorok hosszabbodása okozta, hanem a sorok tágultak a bennük kifejezést kereső új tartalmak képére és hasonlatosságára. A kezdeti korszak verstechnikai újításai természetesen nem veszítették el korábbi jelentőségüket, de mostantól kezdve a világban és a társadalomban bekövetkezett drámai, sőt tragikus történések nyomán a költő személyiségét átalakító megrendülések kifejezőivé váltak.

A két világháborúban kicsúcsosodó időszak, a szegények és gazdagok között kimé­lyülő szakadék, az arany uralma, az atombomba okozta testi és lelki robbanás, az emberi testvériség Ábel-Káin viszonnyá való sötétülése nyomán veszti el Edith Sitwell költészete korábbi játékosságát és vidámságát, s válik egyre súlyosabbá, fájdalmasabbá, embe- ribbé. Káin árnyéka című verse, amelynek ihletője és részben tárgya a Hirosimára ledobott atombomba, bizonyos mértékben a legjobban jellemzi a költő e második korszakát.

„Ez a költemény - amint a szerző megjegyzi - a világnak egymással küzdő, romboló és önpusztító részecskékké hasadásáról szól, az emberiség lépésről lépésre megtett útjáról az Ember Második Bűnbeesése után, mely utóbbi testvérnek a testvértől, Káinnak Ábeltől, népnek néptől, gazdagnak a szegénytől való elszakadása képében mutatkozott meg -mindezek útjáról a Fagy sivataga, a végső pusztulás felé, aminek első jelképe zuhant Hirosimára."

Majd beszámol a költeményt sugalló élményről: az első atombomba ledobásának szem tanú-beszámolójáról. Az illető szemében a feltörő füstfelhő, mint valami totem rúd meredt az égnek:

Az emberkéz alakú felhőt az égen nem

figyeltük... De dörej kelt, mint ha a Nap s a Föld egymásra tör,

leszáll a Nap s helyébe felhatol

a Föld... És elporlott, amiből minden

élet keletkezett, az Ős Anyag,

s az ember emlékére emelt porból totemrúd meredt föl, s meghalt a Nap.

Ez a teljes megsemmisülés, a végső pusztulás magyarázza a Fagy megidézését a költe- meny bevezető soraiban. Edith Sitwell szerint a legnagyobb hideg idején az ember úgy érzi, mintha valamennyi anyagi tárgy szétporlanék, minden Semmivé, pusztasággá, Zérussá zsugorodnék.

De a legfőbb számtani képzet a Fagy... a Hideg a Zérus -

a Semmi, s belőle kel

minden lény s változat... Ő a hallást meghaladó hang, a Pont, amely

mozgásban az Idő vonala lesz... A Semmi végtelen

tételezése, vagy az Eszmény, mely sokszorozódva próbál

Valósággá rügyezni...

Ám ez a Fagy, ez a végső felbomlás, az Ábelre vetülő Káin-árnyék mégsem homályo­sítja el a költő látóhatárát. Van remény még a menekvésre - amint az a befejező sorokból is kitűnik:

...ha az utolsó Júdás-csók is

 elhal az éhes Ember-Krisztus arcán, 

a hamu, mely ember volt, még feltámadna majd...

A régmúlt fiatal korban zenésznek vagy zeneszerzőnek indult költő már koros keze a Benjámin Brittennek ajánlott késői versében aztán így ad hangot bizakodásának:

Köszöntse hát végső leheletünk földünk isteneit, akik visszahozzák a télben elveszett hangot, fényt, gyönyört és minden hitet házunkba, otthonunkba s szívünkbe megint.

Tüzet tűzhelyre, égbe, emberi szívekbe. Köszöntsük nagyjaink.

Ebben a megvilágításban csakugyan valósnak tűnik a költő önvallomásának némely összefoglaló megállapítása:

„Milyen eszményekig szerettem volna eljutni költészetemben?... Technikai szcmpontból eleven nyelvig, ahol minden szó végtelen csíráztató hatalommal bír... Szellemi szempontból, hogy minden köznapot megszenteljek... Hogy olyan költészetet teremtsek, mely a Nagy Virradat fénye... Költeményeim az Élet dicsőségét köszöntő himnuszok …”

A HIDEG ÉNEKE

Natasa Litvinnek

Óriási a rubin s ametiszt nap.

A nap bíbor illata közt

hontalan dideregve jár az ember.

De nyugvás, evés, barátság meleg ideje is a tél -

jó szót váltani a tűz Éjféli Napja, a rőten

s pézsmaszínben izzó szív mellett. Elfelejtjük

a föld s szív közel éjét és a minket

szétválasztó jégsarki káoszt. Nem csatangolunk

tág, hideg utcán, mely mint a Pokol jégsarki útja.

Nem lengünk, mint szél, át a városon cél

s pihentető zug nélkül, csak talán

egy szívre éhesen.

S mit sem jelent az Idő, mint a szélnek,

melynek gondja csak indulás, megállás.

A város úri negyedében itt, mely

Poklok örök-árnyú nappalaként hideg,

sötét márvány kövön, a Léthe medrén

két ellen testvércsoport sodra foly.

Egymás előtt is zárt nagy s kis Rongy-Váraival

a Nyomor hona jár elöl. Nincs nevük,

s barátjuk se, ki mondaná... Hamuszín arcuk

tűnt korszak tükre. Más tulajdonuk sincs,

mint éjek s napok évszázados fagya.

Örök éjjé vált könnyük is, mintha jégpor

csapódnék a nemét vesztett magányos

holtat utánzók komor homlokához.

Őslényszívű Gazdag, figyelj ezekre,

kik véreid voltak egykor! Hallgasd meg széltől

érdes tigrishanggá rekedt szavuk, amely már nem a lélek

halálát, csak bukásuk panaszolja.

Milyen élet, a szív mily naprendszere

adhat kárpótlást

a fagytól halóknak?

Van, ki még őrzi ifjú kellemét, de 

rongyai szemfedőjében mintha kora sírba készülne 

már mind... Csonttá marta szét az éhség, mint kéj, 

melyet a már végleg kihűlt holtak ismernek... 

Öregje szerényebb, talajhoz nyomja száját, 

s tán a jó föld füvét falja - mert Káin-őslény-kor ez, 

hol el kell tanulnunk a Majom s a Tigris léptét: 

kihűlt a szív heve, vagy világlázzá változott. -

A szerelem burkolt ölés, a bírás kéje, 

a Majom éhe, vagy a végső iszony bevallása, 

s másunkat: a Felejtés szelén 

álló fajt szaporító vágy csak.

miként aranya, porlik ottan

szörnyű Napként az Arany Ember, kit elhagyott a földi isten.

Múmia ő oroszláni sörénnyel,

pusztában, melyre hullámzaj sosem tör,

s az Idő aranyfövenye tömi el fülét és szemét.

Ő oroszlánkörmöt növeszt, s önnön

szíve s keze húsát falja föl éhen.

Sajnáld e buta hívőket... a híg bölcsességet, 
mi annyi, mint a póké, mely csak magának sző... 
ezt a csak éhezőknek épült Éhes Világot... 
Takarójuk vékonyabb lesz a pókfonálnál, hogyha 
 megjön az Éj, s húst, tüzet, takarót aranyból kapnak csak. 
-Ki nem sajnálná őket, kik akár csak az éhezők, fagyottak s oly szikárak?

Éj föd most Lázárt s Gazdagot, akik

mint testvérek osztoztak a szülés, kéj,

napi apró halál kínjában, holtra váltan

verő szívben s óvatos suttogásban:

„Csontig asztál, testvér. Azt hittem, te vagy a Halál,

ki szívem fölhevíti." „Ismerős neked is a fagy?

Nyújtsd kezed s melegíts. Nem vagyok már magam.

Egyként sütött egykor a nap

mindenkit, de az ember szív jege

kioltotta. Hová tűnt?"

A szeretetként lengő Éjszakában

meztelen és csupasz halandók,

ttlint anyjuk keblén gyermek, úgy pihennek.

jön már az Éj. Kiket sosem szerettek,

érzik a kis örök kígyó marását,

s mint kedves kedvest föld öleli őket...

Mind látják majd, hogy a fagyban egyenlők...

I "ényes borág bimbója te is, Ifjú Szépség,

tavaszi szél a semmiből nevel föl

arany Látszatként, s csak egy percig élsz még.

Por már a fénylő hőt szóró halánték.

Fénylő csokrok mirtusz-szaga se válhat

lélegzetévé orra-nincs Halálnak!

Utcán tévelygő öreg rongyszedő nő

csodás Vénusz volt egykor. De a durva

Kor esendővé s apróvá tiporta.

Most gyönge, mint a gyermek. S ki oroszlánként csókolt,

bús szája most az Idő ürege csak.

Mily altatót zsong a Halál, ha látja

ezt a banyát? És ő, az aranylábú,milyen szerelmet vár még? 
Századévek múltán csókot csak nap ad neki... 
Mint a féreg, öreg, vak, agg - 
és csókja, mint azé, hideg.

Tavaszi éjek fűtik a szív benső

lombját, s imánk azok örök fagyának szól, kiket

csak a világ vétkei fűtenek -

kiknek éje, mint tavaszi gyökér s rügy,

heves, de mint a tavasz, már öreg.

Hősi táj egy-egy sírja csak a szívük,

hol jácint, aranyeső, nőszirom nőtt,

de most a Kor árnyoma rajta... Porlik a fénylő

kova... S mint hő tavaszi fán riasztó

lomb, tör ki roppant tűz s vétek belőlem...

Száguldó tűz és csupa lomb vagyok. -

Tavaszom, add kígyó s madár szavát nekem,

hadd sirassam, kiket a hideg öl meg -

az emberi szív végső hidege.  

A SZERZŐ JEGYZETEI A VERSHEZ:

(2. sor) „ A reggel, amelyben Vele vitatkoztatok szakadó hóesésben, a zöld ajkak, a fagyok, a fekete zászlók és kék sugarak, s a sarki nap bíbor illata…” - Arthur Rimbaud: Világváros (Somlyó György fordítása)

(17. sor) „ Ma este Cicerónak, magas jeget, halkövérségűt s átderengőt, mint a sarki éj tíz hónapja - ( szíve ámbra meg tapló) - egyetlen imádságomért, mely néma, mint az éjszaka e tájai…” - Arthur Rimbaud: Ájtatosság (Jékely Zoltán fordítása)

(17 sor) A fukar Foscue, francia gazdálkodó, 1760 körül élt Languedocban. Jelen sorok a vele valóban megtörténtekrő szólnak.