 |
| Robert és Shana ParkeHarrison |
 |
Wallace Stevens
A REND
ESZMÉJE KEY WESTNÉL
[THE IDEA
OF ORDER AT KEY WEST]
A lány a
tenger szellemét túldalolta.
Elmévé vagy
hanggá a víz sosem vált,
Test volt,
mely csak test, verdestek üres
Ruhaujjai;
ám e pantomim
Mégis
kiáltozott, mégis kiáltás
Volt egyre,
nem miénk, bár érthető volt
Nem emberé,
a teljes óceáné.
A tenger
nem maszk volt. A lány se volt az.
Dal és víz
nem volt egyveleg, habár
A lány azt
énekelte, amit hallott,
De
megformálta, szóról szóra, tisztán.
Lehet, a
dalban végig ott kavargott
Az őrlő
tengerzaj, a szélzihálás,
Ám mi őt
hallottuk, nem a vizet.
Mert a dalt
a lány alkotta, A tenger,
A mindig
titkos, tragikus futású
Víz csak
színhely volt: ott ment s énekelt.
Kinek a
szelleme, kérdeztük, ez ? Mert
Tudtuk, a
szellemet keressük, és ezt
Elkérdezzük
még párszor, míg a dal szól.
Ha csak a
hullámverés-lüktetésű,
Színjátszó
tenger sötét hangja ez, ha
Csak az ég
külsőbb hangja, fellegé,
Víz-borította
korallszirteké, úgy
Bármi
tiszta, az ének csak a lég
Lüktető,
mély szava lett volna, nyári
Hang,
végtelen ismétlődés a nyárban,
Csak hang.
De több volt annál, s több a lány
Hangjánál,
a miénknél is, a szél, a
Viz, a tér
színpadán, megannyi puszta
Elem
lüktetésében, horizontok,
Szférikus
hegyek bronz-árnyai közt,
Tenger s ég
közt.
Ahogy eltűnt az ég,
A lány
hangjától lett kontúrosabb.
E hangtól
lett az óra oly magányos.
A világot,
amelyben énekelt, e
Lány
teremtette. Dalolt, és a tenger,
Bármi volt
is énje, az ének énje
Lett, mert
a lány alkotta. Tudtuk, egyre
Nézvén,
ahogy halad magányosan, hogy
Neki még
sosem létezett világ, csak
Ezt ismeri,
melyet dallal teremt meg.
Ramon
Fernandez, mondd meg, ha tudod, mért,
Hogy a dal
elncmultán, visszatérve
A városba,
mért láttuk: tündökölnek
A
halászbárkák fényei, az éjben
Horgonyaikon
imbolyogva mintha
A tér urai
lennének, a tengert
Lángsávokra
osztanák, oszlopokként,
Melyek
sosem volt, mély rendet jelölnek.
Ó, ez a
rend szép szenvedélye, sápadt
Ramon, az
alkotóé: hogy a tenger
Szava,
illatos fényű kapuké, a
Miénk s
eredetünké szellemibb
Határig
jusson, bátrabb hangokig.
Wallace Stevens
The Idea of
Order at Key West
She sang beyond the genius of the sea.
The water never formed to mind or voice,
Like a body wholly body, fluttering
Its empty sleeves; and yet its mimic motion
Made constant cry, caused constantly a cry,
That was not ours although we understood,
Inhuman, of the veritable ocean.
The sea was not a mask. No more was she.
The song and water were not medleyed sound
Even if what she sang was what she heard.
Since what she sang was uttered word by word.
It may be that in all her phrases stirred
The grinding water and the gasping wind;
But it was she and not the sea we heard.
For she was the maker of the song she sang.
The ever-hooded, tragic-gestured sea
Was merely a place by which she walked to sing.
Whose spirit is this? we said, because we knew
It was the spirit that we sought and knew
That we should ask this often as she sang.
If it was only the dark voice of the sea
That rose, or even colored by many waves;
If it was only the outer voice of sky
And cloud, of the sunken coral water-walled,
However clear, it would have been deep air,
The heaving speech of air, a summer sound
Repeated in a summer without end
And sound alone. But it was more than that,
More even than her voice, and ours, among
The meaningless plungings of water and the wind,
Theatrical distances, bronze shadows heaped
On high horizons, mountainous atmospheres
Of sky and sea.
It was her voice that made
The sky acutest at its vanishing.
She measured to the hour its solitude.
She was the single artificer of the world
In which she sang. And when she sang, the sea,
Whatever self it had, became the self
That was her song, for she was the maker. Then we,
As we beheld her striding there alone,
Knew that there never was a world for her
Except the one she sang and, singing, made.
Ramon Fernandez, tell me, if you know,
Why, when the singing ended and we turned
Toward the town, tell why the glassy lights,
The lights in the fishing boats at anchor there,
As night descended, tilting in the air,
Mastered the night and portioned out the sea,
Fixing emblazoned zones and fiery poles,
Arranging, deepening, enchanting night.
Oh! Blessed rage for order, pale Ramon,
The maker's rage to order words of the sea,
Words of the fragrant portals, dimly-starred,
And of ourselves and of our origins,
In ghostlier demarcations, keener sounds.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése